Köd lepte az esti tájat, de oly sűrű, amitől a babonás népek bezárkóznak kunyhóikba, de még a hitetlenek is elmormolnak egy fohászt sosemvolt isteneikhez. Az ifjak nem értik a zsigeri félelmet mely ilyenkor utat talál hozzájuk, a vének gyertyákat gyújtanak, és összegyűlnek, megtanulták már, a sokaság elrejt és védelmet ad. Az ősöreg teremtmény a kőkör közepén ült, mély transzba merülve. A hajdavolt mágikus gócpont egykor a dicső crantai nép hagyatéka volt, átkos örökségként adták tovább a világnak. De immáron egy sötétebb erőt, az aquir hatalmát szolgálta, mióta évszázadokkal korábban játszi könnyeden elűzte a csökevényes leszármazottakat.
A köd lassan hömpölygött ösztövér alakja körül, már már úgy tűnt önálló életre kel. Az ősi lény lassú kézmozdulatára a tejszerű fátyol táncba kezdett, formákat rajzolt, saját magába fordult, szétfoszlott és megsűrűsödött, öntudatra ébredni látszott. Kedves szeretőként tekergett, kavargott a csuklyás alak körül, volt valami elemi erejű abban a komótos kígyózásban, egy gyengébb lelkű halandót már észvesztett menekülésre késztetett volna. A sűrű, mindent beborító homályt a köd belső ragyogása kísérteties sárga színűre festette, melynek közepén a mozdulatlan alak hátborzongató árnya festett nem evilági képet. És a némaság. A némaság mely nyomasztóbban telepedett a vidékre, mint ezernyi temető csendje. Se állat, se ember, de még a szél sem merte megzavarni a mágust, ha az csendre vágyott.
És a mágusnak most csendre volt szüksége. Tudni akarta miért lát furcsa jeleket, miért érez különös ízt a levegőben, mi az a nyomasztó árny mi rátelepedni látszik gondolataira, mi az a baljós mintázat, ami tudatalattija mélyéről, az érzékelés határáról felbukkanásra vágyik. Mélyre szállt hát, hogy meglelje a választ. Az asztrálsík oly sötét vidékein suhant át, ahova annak létezése óta oly kevesen merészkedtek, jelen kor utódfajai közül még kevesebben. Tudta, hogy óvatosnak kell lennie, Ynev igazi hatalmasságai megérzik, ha valaki balga módon betolakodik a világon túli világba. Hetekig készült, hogy képes legyen kijátszani őket, hisz játékszerük nem kívánt lenni, legyőzőjük még nem tudott lenni. Az amit most csinált veszélyes volt, évezredes életének akár a végét is jelenthette. Vagy még rosszabbat. És akkor megpillantotta…
– NEM! – A torkából kiszakadó szócska rövid volt, de igaz nyelvén szólt. A nyers mágia félnapi lovaglásra minden irányban letarolta a tájat, százéves fákat csavart ki gyökerestül, sziklákat robbantott apró kavicsokra. A szemvillantás töredéke alatt dobták ki a síkról. A csuklyája alatt szeme lassan kinyílt. A köd homályát két vörös zsarátnokként izzó szempár törte meg.
– Össze kell hívjam őket … – suttogta, majd a lény aki már a Dúlás idején is vén volt, elájult.
…
Már alkonyodott mikor a délvidéki fogadóhoz értek, a kiszűrődő halovány fénysugár csalafinta árnyakat rajzolt az útra. Lovaikra alapos csutakolás várt, de poros és viseltes ruházatuk alapján a négy lovas is látott már szebb napokat. Hosszú út állt mögöttük. Majd két napja haladtak váltott lovakkal, és még legalább ennyi várt rájuk.
– Ugye ez lesz az Szépfiú? – kérdezte a Hamiskártyás, ahogy megrántotta a gyeplőt megtorpanásra kényszerítve a lovat.
– Vitán felül – válaszolta higgadtan a kérdezett, miközben kecsesen lepattant lováról, őt viselte meg legkevésbé a kimerítő vágta.
– Az előzőre is ezt mondtad – morgolódott a gnóm, miközben inkább leesett, mint leszállt messze nem az ő méreteihez szánt hátasáról.
– Higgy nekem Strong, jól tudom. Az előző … nos az előző egy kényszerű kitérő volt, de megvolt rá az okom.
– Persze, rögtön kettő is! – Nevetett a fickó akit Hamiskártyásnak hívtak barátai. – Egyik a bal, másik a jobb kezedbe!
Sötét árnyék futott át a magas férfi arcán. – Ha tudnák az igazságot nem nevetnének – Gondolta Szépfiú. Arcán egy pillanatra megrándult egy izom, de oly gyorsan visszanyerte önuralmát, hogy társai mit sem vettek ebből észre. Mielőtt az évődés tovább folytatódott volna, negyedik társuk – hátán kard, termete alapján nem szívesen akaszkodnál össze vele – így szólt:
– Na jómadarak, ez a négy szélvész különösen a szívemhez nőtt a mai nap folyamán, és igen jó kedvemben is találtok, ellátom én magam őket. Nem, nem kell megköszönni ez most ingyen lesz, cserében ti kikéritek nekem a fogadó legnagyobb korsójába a vidék legjobb sörét. Gondoskodom erről négy csodálatos paripáról, ha már ilyen jó szolgálatot tettek ma nekünk, de mire bemegyek ledér nőszemélyek hordáira számítok. Fedetlen kebleket akarok látni uraim, fedetlen kebleket!
A zajra közben előbukkanó istállófiút kedvesen intette: – Jer legény, ez most nem a te dolgod, ez a négy szépség szakértő ellátást igényel. Figyelj és tán elleshetsz tőlem pár dolgot! Csak az istállót mutasd meg!
– Hogy van az, hogy neki a szívéhez nőnek ezek a gebék, én meg úgy érzem, hogy a seggem az ami majdnem össze forrt velük? Járni nem bírok! – mérgelődött Hamiskártyás.
Miközben a dartonita elvezette hátasaikat, kéretlenül is jótanácsokkal látva el a megszeppent fiúcskát, a lovak szakszerű gondozásáról, a többiek beléptek a fogadóba. Azonnal megcsapta őket a sülő hús ínycsiklandó, a mosdatlan testek izzadt, a végtelen alkohol mámorító, és az alvadt vér fémes illata melyet bizony már a falak is magukba szívtak. Így tettek hát ők is. Csukott szemmel, hatalmasat szippantottak az elegyből amit az ilyen forgalmas útmenti ivók közönsége hajlamos volt levegőnek hívni. Egyszerre szaladt vigyorba a szájuk, tekintetük összevillant, pont egy ilyen helyre van most szükségük, mielőtt a dolgok eldurvulnak. Hazaértek.
Pillanatokkal később már egy nagyobb asztalt varázsoltak törzshelyükké, az ott heverő öntudatlan részeg arrébb rúgásával jelezve mindenki számára, ma estére ez az ő helyük. Az, akit társai úgy hívtak hogy Szépfiú, finoman biccentett a gnómnak és a másik férfinak:
– Szórakozzatok nyugodtan, amíg elintézem amiért jöttünk. El fog tartani egy darabig, és a kalóz nélkül úgysem tudunk továbbmenni.
– Bátorkodom megjegyezni, hogy a Rattikani már évek óta tisztességes fogadós – emelte fel mutatóujját a gnóm, annyi kioktatást sűrítve ebbe az egyetlen ujjmozdulatba ami egy nagyobb városnyi siheder egy havi fegyelmezésére elegendő lett volna. A magasabb férfi egy pillanatig nézte, majd vállat vont:
– Ha te mondod. De aki kalóznak született, az élete végig kalóz marad. Majd jövök. – Azzal lassú léptekkel megindult a pult felé. A második lépésnél a járása megváltozott, a harmadik lépésnél már a leghétköznapibb iszákos volt, akit ez – vagy bármelyik – kocsma valaha is látott. A negyedik lépésnél, már csak azért tudták nyomon követni, mert tudták hogy keresniük kell.
– A kisujjamat odaadnám érte, ha tudnám, hogy csinálja – mélázott a Hamiskártyás. – Piszok hasznos egy trükk!
– Ugyan nem tisztem, de hadd emlékeztesselek rá, hogy már odaadtad, kilencujjú barátom – tudálékoskodott a gnóm. – Még Haonwellben, mikor volt az a fogadás, hogy te és az őrparancsnok lánya…
– De ez nem is így tört… – Hamiskártyás már nem fejezhette be, ugyanis a gnóm monológját, és az ő válaszkezdeményét az a hang szakította félbe, amikor egy nagyon szomjas, nagyon nagy darab paplovag berúgja a kocsmaajtót a vasalt csizmájával és azt kiáltja:
– HOL A SÖRÖM?! – Gyakran ismétlődő hang volt ez baráti körükben.
…
Már percek óta szótlanul ültek, állukon sörhab, szemükben egyszerre fáradtság és örömteli csillogás, az asztalon üres korsók, némi ételmaradék. A mágus, a bajvívó, és a paplovag elégedett volt. A sör meglepően ízletes volt egy ilyen vidékhez képest, a hús omlós és finom, a szakács értette a dolgát. A szolgálólány kellően telt volt, ott gömbölyödött ahol kellett, és Szépfiúnak se híre se hamva nem volt, így merhették remélni, hogy most nekik is csurran cseppen valami.
Amikor az ember betér egy út menti fogadóba, hogy leöblítse az út porát, vidéktől függően előbb utóbb elhangzik az a mondat, hogy: „Uram, Ön megsértett, válasszon fegyvert!”, de sokkal gyakoribb a „Hé te bunkó, most beverem a pofád!”. Vitán felül saját jogán klasszikus mind a kettő. Kivétel nélkül felfedezhető egy ok okozati viszony, ahol legtöbb esetben egy kiloccsantott korsó, egy félreértelmezett nézés, egy rosszul választott nóta az ok, és bevert pofa, késve érkező városőrség, keményebb helyeken megkéselt gyomor az okozat. Sok esetben a mulatozók, fáradt vándorok megértő közönnyel fogadják e jeles alkalmakat, hisz része ez már a borgőzös beszélgetéseknek és az alkoholmámoros romantikának. Épp ezért üdítő színfoltként hat, amikor valaki így szól oda társainak:
– Na megyek kieszközlök egy bunyót.. – Alacsony, jóvágású férfi volt, alkatra senki nem mondta volna meg, hogy Ynev több kocsmájából hatóságilag ki volt tiltva. – Hé te tésztaképű, anyád ebfattya! – kiáltott oda véletlenszerűen kiválasztott áldozatának.
– Hmmm…. gyorsan átugrotta a túráztatós szakaszt – hajolt közelebb söréhez a gnóm.
– Nagyon érett viselkedés szavamra – kontrázott vigyorogva a paplovag, miközben kézfejével letörölte a habot szájáról.
– Na akkor? Valamelyik bambaképű megmozdul végre, vagy egyesével neki kell állnom beverni itt minden ostoba suttyó fejét! – Kiáltotta a Hamiskártyás, továbbra sem engedve szándékából, hogy márpedig itt ma be fog törni pár orr. Közben, hogy nyomatékot adjon szavai súlyának, lassan fellépdelt az asztalra. Erre a férfi, aki Darton hollóját hordta a nyakában a gnómhoz hajolt és a fülébe súgta:
– Hát nem lett sokkal magasabb így sem.
A kocsma népe közben magára talált. A zörejek is sugallták az elkerülhetetlent. Asztallábak súrlódtak a koszos padlón, székek dőltek hátra, ahogy páran talpra pattantak. Ha nem volt még részed kocsmai verekedésben akkor is ösztönszerűen tudod mikor állsz egynek a küszöbén, és a szereposztás nem hagy túl sok lehetőséget, hogy mi a teendőd. A forgatókönyv meg évszázadok alatt csiszolódott tökéletesre.
– Ezt nekem mondtad ficsúr?! – A visszakérdezés leírhatatlan örömöt csalt Hamiskártyás arcára. Boldogságát tovább fokozta, hogy nem is egy ember, de rögtön hárman kérdeztek vissza, igazolva, hogy néhány jól megválasztott szó azonnal közelebb hozza az embereket.
– Hogy minek neveztél?? Ficsúúúúr? – majd kortyolt egyet söréből, és üvöltve rávetette magát a leközelebb állóra.
– Orwella csöcseire mondom, a mai napig nem értem hogy ez hogy tud bejönni mindig – Kezdett kedélyes társalgásba Abdzsan hátradőlve, és szentelve teljes figyelmét a kibontakozó pofozkodásnak.
– Tudod drága uram, nem is az a furcsa, hogy ezek a falusi népek bedőlnek ennek az átlátszó blődségnek – válaszolt Stronginknos – az sokkal jobban megrémiszt, hogy bohém barátunk mesterfokon jártas az udvari etikettben, ilyenkor viszont hajlamos bennem felmerülni a kérdés, hogy vajon nem túlzó-e ez az állítás. Vegyük például ezt az üvöltözést. Az ember nem kiabálja egy szabályos kocsmai verekedés közben, hogy balhé van, balhé van, miközben épp egy ember fejét szorítja a hóna alá. Ezt úgy alapesetben sejtik a résztvevők nem?
– Túl sokat agyalsz S, szerintem igazi természetes tehetség – Abdzsan arcáról le sem lehetett törölni a vigyort.
– Egyébként jut eszembe, nagyon hamar végeztél a lovakkal – nézett kérdőn barátjára a gnóm
– Ó igen, derék legényke az az istállófiú, értette az a dolgát. Meg igazából muszáj voltam sétálni egyet, nem akartam, hogy Hamiskártyás lássa, hogy majd leszakad a farom, az a rühes gebe a lelket kirázta belő… ó! Bravó! – Mind a paplovag, mind a gnóm egyszerre tapsolta meg, ahogy a Hamiskártyás egy hatalmas pofon nyomán átzúgott a fogadón és mindenféle tompítás nélkül landolt a kandalló mellett.
– Dartonra mondom remekül csinálja! Imádom nézni ahogy hülyére pofoztatja magát – Tört ki hahotában a paplovag
– Jól láttam, hogy vigyorgott miközben ezt szép ívet megtette? – kérdezte megrökönyödve a gnóm varázsló.
– Tudod, hogy milyen, imád bolondozni….
Míg a két fickó kedélyesen eltársalgott asztaluknál, a kocsmában szép lassan fél tucat ember úgy érezte involválódnia kell a cselekménybe, és elkezdték tisztességesen agyba főbe verni egymást. A maradék durván kéttucat vendég óvatos távolságtartással figyelte az eseményeket. Az óbégatást, kiáltozást valamint egymás felmenőinek szidalmazását, illetve a beígért béltaposások és megfelelő végtagok eltörésének kilátásba helyezését, a be nem avatkozó nézők hangos szurkolása, és a két bajtárs időnként felhangzó elismerő tapsolása, no meg a küzdő felek visszafogott méltatása kísérte. Egyszer csak a forgatag Abdzsanék asztalánál kötött ki. A Hamiskártyást épp egy nagydarab melák fojtogatta, miközben ő próbált a könyökével szabad utat verekedni magának.
– Eset-leg nee-em akarrrrrrrnátok segí-teeeni – Préselte ki a szavakat a szorító fogásból, nyújtotta kezét társai felé, egyértelmű jeleként, hogy ha valamikor hát most van itt az ideje segítő kezet nyújtani.
A gnóm összeráncolt szemöldökkel nézett maga elé, látszott erős versenyre kelnek gondolatai. A paplovag egy darabig mosolyogva nézte a jelenetet, majd finoman a Hamiskártyás kinyújtott keze felé tolta annak megmaradt sörét, és biztatóan biccentett felé. Hamiskártyás szeme elkerekedett meglepetésében, majd szája széles vigyorra húzódott, vér és nyál keveréke színezte fogait. A mögötte tomboló verekedésnek, és őt érő ütlegelésnek fittyet hányva megpróbálta megmarkolni korsóját, mintha akár csak egyetlen kortytól is újult erőre kaphatna. A következő pillanatban a birkózó tömeg elsodorta az alacsony férfit. Miközben maga alá temette a bajvívót a helyiek együttes erőfeszítése, Stronginknos hallani vélte a Hamiskártyás nevetését. A dartonita halkan, szemében hirtelen jött komolysággal odaszólt neki:
– Ugye intézed S?
– Persze, már vagy nyolc kést megfogtam – Válaszolta Stronginknos. Abdzsan lenézett barátja díszes köpenybe bújtatott kezére, és látta, hogy annak ujjai időnként gyors jeleket rajzolnak a levegőbe. – Nyugi, vigyázok rá.
– Jól csinálja a gnóm, ha így folytatja, lassan rommá veri az összes helyi öklöt az állával – szólalt meg a semmiből Szépfiú hangja. Ugyan nem mutatták, de mindketten meglepődtek milyen észrevétlenül lett asztaltársaságuk harmadik tagja.
– Na már elnézést. de álljunk meg egy szóra. Hogy érted azt a jól csinálja a gnóm?! – háborodott fel az alacsony mágus. – Tudtommal díszes kompániánk egyetlen gnóm tagja itt ül ennél ez asztalnál becses személyemben. És ha arra gondolsz, hogy távol tartom tőle az éles tárgyakat, nem csekély koncentrációt és mágiát áldozva erre a felettébb értelmetlen cselekedetre, akkor igen, köszönöm, természetesen jól csinálom. De ha esetleg azt próbálod sugallni hogy bármi közös van Hamiskártyásban és bennem, úgy azt hajlamos lennék némi sértésként kezelni – Szépfiú arcán egy pillanatra olyan kifejezés volt látható, ami a lehető legtávolabb állt tőle. A teljes tanácstalanság
– Miért, Hamiskártyás nem gnóm? – kérdezte leplezetlen döbbenettel
– Na már hogy lenne gnóm! – Csattant fel Stronginkos – Abdzsan kérlek, mondd meg ennek a fickónak, hogy a jelenlévő gnómok nevében tiltakozom!
– Hmmm… bevallom őszintén, most, hogy Szépfiú felnyitotta a szemem, azon gondolkozom, hogy ha nem gnóm, akkor vajon milyen fajú a mi szépreményű barátunk? – mélázott el a kicsit az odébb zajló verekedésre teljesen fittyet hányva a paplovag. Tekintetük tanácstalanul összevillant, majd mindhárman újult figyelemmel fordultak a mostanra talán csitulni látszó adok-kapokhoz, ahol Hamiskártyás gyermeki vigyorral az arcán, a lelkiismeret bárminemű jele nélkül püfölte az egyik földön fekvő jómadár fejét.
– Ebből a szögből kifejezetten olyan mint egy kobold – jelentette ki a gnóm mágus
– Urak úgy vélem, világi cimboránk faja meghatározhatatlan – toldotta meg Abdzsan
– Amíg az ítélet megszületik, megyek, megjött az emberünk – válaszolta olyan hangon Szépfiú, hogy a többiek tudták ez most nem a mókázás ideje társuk számára. Miközben elindult a korábban kibérelt szoba felé, hallotta hogy a két férfi újfent elégedett tapssal jutalmazza Hamiskártyás újabb akcióját.
…
A fogadó emeletén keskeny folyosó futott végig, apró szobák szegélyezték jobbról és balról. A legtávolabbi ajtó résein halvány fény szivárgott ki óvatos derengésbe vonva a közlekedőt. A lenti zsivaj ide épp csak annyira szűrődött fel, hogy egy zárt ajtó mögött zajló beszélgetés rejtve maradhasson érdemtelen fülek elől. A szoba egyik sarkában lévő ágyon egy gyönyörű nő ült az ágyon, egyetlen ruházata a csukott ablak spalettáin átosonó holdvilág volt. Ynev bárói és hercegei kisebb vagyonokat áldoztak volna egyetlen öleléséért. A fekete ruhás férfi – barátainak csak Szépfiú -, arca mint a szikla, rezzenéstelen arccal nézte a nőt, tekintete nem eresztette a nő smaragdzöld szemét. Lassan egy fertályórája fent van, és érdemben még nem tudott meg semmit. Kezdte elveszíteni a türelmét.
– Ne játszadozz velem némber, nagyon jól tudod mi forog kockán, és hogy ki küldött – Mondta olyan hangon, ami sok vallatást elkerülhetővé tett volna. A nőtől azonban csak egy mosolyra futotta.
– Add meg nekem amit kérek, és cserében tiéd az információ – A hangja maga volt a megtestesült kéj.
– Legyen, de ha átversz, nem éred meg a reggelt. – Nem szánta fenyegetésnek, nem akarta megsérteni a nőt. Mind a ketten tudták hogy tényeket közölt.
– Vállalom a kockázatot…
Röviddel később miközben a férfi öltözött, és a kardszíját csatolta fel, a nő beszélni kezdett. Hangjában nyoma sem volt a korábbi bujaságnak:
– Nem hiába vagyok legjobb kém, akit ismersz Szépfiú… Nem volt egyszerű, de megvan a válasz. Amit kerestek, a Gyepűvidéken található. A Felkelő Nap törzse nemrég avatott ifjúsámánt. Halála előtt az öregsámánjuk még átadott neki egy tekercset. A te szemeidnek csak ábrák, megkockáztatom még a Stronginknos nevű sem boldogulna vele. Az aquir viszont tudni fogja mit kezdjen vele.
– Köszönöm. Hatalmas szolgálatot tettél. Aquir elégedett lesz – Válaszolta Szépfiú, ám hangja valahogy távolinak tetszett.
– Ha valóban így gondolod, igazán megjutalmazhatnál még eg…. – A fekete ruhás férfi egy szemvillanás alatt mozdult, szemmel követhetetlen sebességgel. Az egyik pillanatban még az ajtóban volt, háttal a nőnek, a következőben már vasmarokkal szorította a megdöbbent boszorkány torkát, ujjai kérlelhetetlen erővel zárták el a levegő útját.
– De hi-isz nem ver-telekkk ááá… – a nő máskor oly igéző szemei, most riadt könnyekkel voltak teli.
– Tudom. De erről nem beszélhetsz senkinek. Ezt ha valaki, hát te pontosan megérted. – Szépfiú szemei nem árulkodtak érzelemről. Majd a fogait a halálraítélt nő nyakába mélyesztette.
…
Órákkal később a fogadó tele volt. Közel s távol nem volt más hely, ahol a fáradt utazó ágyban hajthatta álomra a fejét, és az esti órákra kivétel nélkül minden szoba elkelt. Immáron mind a négyen korábban kikiáltott törzshelyüknél ültek, önfeledt sörözgetésbe feledkezve. Szépfiú a sarokban ült, ahonnan szemmel tarthatta a teljes fogadót. A gnóm épp a korábbi bunyó emlékezetes pillanatait rajzolgatta naplójába, apró megjegyzésekkel kiegészítve, Abdzsan élvezettel hallgatta a Hamiskártyás beszámolóját, ami természetesen sokat formálódott ez elmúlt egy órában. Kék és zöld foltjai talán máshogy emlékeztek az eseményekre, de a bajvívó különös tehetséggel színezte ki az alkalmazott fogásokat, ellenfelei létszámát, és természetesen a levert kocsmatöltelékek méretét. Az emberek jöttek és mentek, a vendégek szép lassan lecserélődtek, voltak akik már szobájuk felé vették az irányt, és voltak akik már delírium mezején harcoltak képzeletbeli fenevadakkal, esetleg enyelegtek elérhetetlen szépségekkel. Az igazán részegek alkalmasint a kettőt keverve horkoltak ahol épp lebukott fejük. Az idillt a legújabb vendég érkezése törte meg. Nem volt látványos belépője, nem rúgta be az ajtót, és nem kiáltott oda senkinek. Nem is volt különösen nagydarab, bár az igaz, hogy a legtöbb ember fölé magasodott. Mégis ahogy belépett, a kocsma moraja szép lassan elhalt, és minden szempár az ajtó felé fordult. A férfi arcán mosoly derült szét ahogy egy pillanatra megtorpant a bejártban és éles, metsző pillantását végighordozta a fogadón. Majd elindult, olyan magabiztossággal, mintha csak őve lenne a hely, kétséget nem hagyva hogy Hamiskártyásék asztalát szemelte ki magának. Joviális arca volt, mintha a mosoly sosem távozott volna az arcáról, és mégis volt valami vészjósló a járásában. Lassan talált magára a hangulat, hosszú másodpercek peregtek le, mire a zsivaj tessék lássuk feltámadt. Mintha az új vendég érkezése baljós ómen lett volna.
– Á, Rattikani! Hát itt vagy végre! – Kiáltotta Hamiskártyás a szakállas férfinek. Egyszerű, de praktikus öltözék volt rajta, jámbor utazónak vélhette volna bárki. Az összképet némileg torzította a hatalmas szablya, mely az oldalára volt szíjazva.
– Ülj közénk cimbora – Invitálta Abdzsan a hórihorgas alakot.
– Megyek intézem a piát. – Szólt Hamiskártyás – Hé fogadós, a ház legjobb piáját, de tüstént! – kiáltotta oda torkaszakadtából, nem mozdulva székéről. Lesújtó pillantást kapott társaitól, ők máshogy értelmezték azt, ha valaki a megyek szóval dobálózik.
– Hogy vett rá az Aquir, hogy elhagyd a Játékfellegvárat öreg harcos? – Kérdezte a gnóm. A megkérdezett ledobta melléjük utazózsákját, lecsatolta kardját, és azok magabiztosságával akik fél életüket hasonló helyen töltötték leült a tömegnek háttal.
– Tudjátok, egyszer megígértem az Aquirnak, ha hív én jövök. Hát most hívott. Ez egy ilyen rövid történet.
– Megmondom őszintén nem értettem az Aquirt – Szólt Szépfiú. – Ne vedd sértésnek, de azért már kiöregedtél te ebből a szakmából – fogalmazta meg finoman a dalnok. – Az elmúlt években a nem is láttunk a pult innenső oldalán.
– Arra célzol Szépfiú, hogy elpuhultam? – Vonta fel a szemöldökét Rattikani.
– Sosem tennénk ilyet – szólt közbe a gnóm – de lássuk be, ha harcos kell a melóhoz, arra ott van Abdzsan és Szépfiú. A mágiához konyítok annyira, hogy azt megoldjam én. És Hamiskártyás.. öööö …ő is itt van… ööö minden másra. Igen. Tudom, hogy valaha rettegett kalóz voltál, de itt vagyunk a kontinens közepén. És nos, annyira nem érzem hajózási kvalitások égető szükségét. – Kezdett okfejtésbe a gnóm varázsló. – Meg hát aztán tényleg nagyon rég mozdultál ki…
– Mielőtt válaszolok, hogy miért vagyok itt, hadd kérdezzem meg! Ha jól látom Hamis ábrázatából, már túl vagytok egy könnyebb pofozkodáson. – Nézett sokmondóan a díszes ruhát viselő bajvívóra a hajdanvolt kalóz. – Nagy bunyó volt?
– Ó, de még mi az hogy! – Válaszolt azonnal Hamiskártyás. – Látnod kellett volna mit műveltem azokkal a fickókkal.
– Mennyien voltak? Ha szabad kérdeznem? – Faggatta tovább szemtelen mosollyal a bajvívót, miközben nagyot kortyolt söréből.
– Vagy húszan – felelte habozás nélkül amaz.
– Hamissal együtt hatan – Válaszolta higgadtan Szépfiú.
– Honnan tudod? Itt sem voltál – Hamiskártyás szeme villámokat szórt.
– Az a dolgom, hogy tudjak dolgokat – Nem lehetett kizökkenteni higgadtságából a fekete ruhás férfit.
– Aha értem, és hogy kezdődött? – Próbált komoly arcot vágni Rattikani
– Természetesen jól válogatott sértésekkel bombáztam meg őket, aminek hatására úgy érezték ezt nem tűrhetik szó nélkül – Büszkélkedett Hamiskártyás
– Tehát ha jól értem hat fő, nagy jóindulattal nyolc, és beszólással kezdődött? Hmmm.. nem rossz egy kezdőtől… – Azzal bal kezével kinyúlt a szomszéd asztal üresen álló székéhez, majd anélkül hogy hátranézett volna, egy laza mozdulattal eldobta a válla felett a többiek legnagyobb megrökönyödésére. A szék már csak a súlya miatt is romboló erőnek számított, így különösen meglepő volt az a játszi könnyedség ahogy egy kézzel útjára engedte. A reakció szinte azonnali volt, majd egy tucat ember ugrott talpra, és érkezett a menetrend szerinti kiáltás is: Normális vagy ember?! Ezért úgy megszúrlak hogy nem kifolyik hanem kiesik a véred! Rattikani anélkül hogy hátranézett volna, elégedetten megtörölte sörtől habos száját a kézfejébe, és fülig érő vigyorral így szólt társaihoz:
– Uwelre mondom ezt élvezni fogom! Fogd meg a söröm! – Majd önelégült vigyorral a megdöbbenéstől tátva maradt szájú Hamiskártyás kezébe nyomta a félig üres korsót. A következő pillanatban az egész kocsma talpon volt.
….
Két nappal, és számtalan váltott lóval később.
A gnóm egyre nehezebben tartotta a lépést társaival, rövidebb lábai nem kifejezetten futásra lettek teremtve. Rúnadíszes köpenye is zavarta, na meg az az ujjnyi vastag vágás sem tett jót a tempójának, a seb kegyetlenül lüktetett. Fogát összeszorítva küzdött, hogy ne maradjon le, nem akarta később hallgatni, hogy miatta fulladt kudarcba menekülésük. Abdzsan egyszer csak megtorpant. A többiek még futottak pár lépést, a gnóm inkább már csak bicegett mire észrevették, hogy a paplovag nem tart velük.
– Mi a gond? – kérdezte Hamiskártyás – Nyílvessző? Görcs? Öregkor? – Igazi aggodalom ült az arcán
Rattikani elmélyülten figyelte barátja arcát, majd meglepően komolyan annyit mondott: – Nem, ez most valami más.
– A szíve? A szíve az! – Kiáltott fel rémülten a bajvívó. – Annyira tudtam, hogy nem szabad vénembereket magunkkal hozni!
Abdzsan figyelmen kívül hagyta a megjegyzést, halkan szólalt meg, hangja szinte suttogásnak tűnt a pusztai szélben, ahogy lassan kivonta kardját hüvelyéből. – Tudjátok … – lassú mozdulattal arca elé emelte a meztelen pengét, szemében furcsa tűz égett – … ezt a kardot még a Vaskezűtől kaptam. A Riviniben forgatta. – Tekintetét végig futtatta társain. Pillantása egyszerre volt szomorú és elszánt – Ezzel harcoltam ki magamnak a Kardtáncos nevet. Szerintetek tetszene neki ha elfutnék? Meg igazából nem is bírok tovább futni már. Tudjátok a térdeim. Nagyon megbízhatatlanok mostanság.
– Úgy érted amikor egy törzsnyi nomád üldöz? – kérdezte csípőre tett kézzel Hamiskártyás. – Pont ilyenkor dobják be az unalmast a térdeid? Ez valami vicc? – Rattikani közben ledobta földre utazózsákját és szép lassan elindult visszafelé a paplovag irányába.
– Mindig is nagy tréfamester volt az én istenem. Lábatlan meg én maradunk, de ti csak menjetek nyugodtan.
– Bátorkodom megjegyezni, hogy nem lábatlan lettem, csupán egy anakonda méretű vágás a combon kellős közepén lassít le annyira, hogy az egyre közeledő nomád úriemberek idővel magabiztosan kardtávolságra érjenek hozzám. – Hepciáskodott a gnóm, de hálás pillantást vetett Abdzsanra.
– Darton látja lelkem, sosem szerettem futni. – mondta Rattikani, ahogy lassan elővonta szablyáját hüvelyéből.
– Az mondjuk látszik – kacsintott rá Abdzsan miközben szabad kezével megsimogatta pocakját. Hamiskártyás halkan Rattikani fülébe súgta:
– Ugye nincs is semmi baja a térdének? Ugye csak Lábatlan miatt csinálja? – Rattikani nem válaszolt, csak ránézett a bajvívóra. – A fene enné meg! Tudjátok milyen fontos a küldetésünk, erre ti meg nekiálltok itt bohóckodni. Nálam van a tekercs el kell vinni az aquirnak! – Pár másodpercig kérdőn nézett rájuk, majd mikor nem kapott választ, dühödten fújt egyet – Édes istenem, Szépfiú ha itt lenne, ő megértené. – Egyszer csak a gnóm kezét érezte a vállán.
– Menj csak nyugodtan, tényleg el kell jutatattani a tekercset Aquirhoz. Rattikanival és Kardtáncossal addig mi itt elteázgatnánk egyet.
– Rendben – válaszolta beletörődve Hamiskártyás. – De aztán nehogy azt halljam vissza, hogy elfutottam vagy ilyesmi! Mert akkor balhé lesz!
– Hát persze. Persze. – válaszolta komolyan a gnóm. Szavai súlyát ellensúlyozta a kalóz és a paplovag halk kuncogása.
…
Hamiskártyás futott. Futott és közben kétségek mardosták. Az aquir egy feladattal bízta meg őket, és nem okozhatott neki csalódást. A messzi távolból csata zaját és küzdő felek kiáltásait hozta magával a pusztai szél. Acél csattant acélon, a barátai valószínűleg még tartják magukat. A barátai harcoltak ott. A barátai az életükért küzdöttek ott. A barátai a becsületükért küzdöttek ott. Lassított. Ha a tekercs rossz kezekbe kerül, abból fél Ynevet pusztulásba döntő események sarjadhatnak. Nem torpanhat meg.
– A francba az Aquirral! A barátaimról van szó!
Újra futni kezdett. Ezúttal a villanó pengék irányába.
…
A gnóm törökülésben ült a földön, a köré rajzolt rúnák fel felizzottak. A burok amit maga köré varázsolt jó ideig távol tartja a nyílvesszőket és pengéket. Nem aggódott két társáért sem, habár csak ketten voltak, mégis állták a sarat. Kardtáncos kezében dalolt a penge, vér fakadt minden mozdulatára. Rattikani a hátát paplovag hátának vetve küzdött, egy ragadozó mozgásával hasított fájdalmat az óvatlanul közel merészkedőkbe. Nem látszott rajtuk hogy fáradnának, de tudták a túlerő előbb utóbb legyűri őket. Hirtelen kiáltás szakított az éjszakába:
– Állj! Állj! Mindenki azonnal álljon le! – Alacsony fickó érkezett futva, kezében meztelen tőrkarddal. Lihegve torpant meg, egyik kezével térdére támaszkodva, másik kezében tartott kardjával a meghökkent nomádok felé mutatva. – Aki megmozdul az halál fia! – Egy pillanatra némaság telepedett a küzdők közé. Majd Abdzsanból és nomád ellenfeléből egyszerre robbant ki a röhögés. Könnyeikkel küszködve egymás vállára támaszkodva harsány nevetésüket nem tudták abbahagyni. A majd két tucat többi harcos szája szélén is halvány mosoly játszott.
– Te min nevetsz? – Kérdezte a paplovag baráti hangnemben a férfitól, akivel nemrég még élet halál harcot vívtak
– Kisember nagyon vicces, azt hiszi megfenyegetheti a Felkelő nap fiait. Hát te, hamarosan halott ellenségem? – Kérdezett vissza a nomád, szeméből könnyeket törölgetve
– Ó nem, én nem ezen derültem ilyen jót. Ezt a fickót Ynev legjobb kardforgatói képezték ki, valószínűleg a fél törzsedet ki fogja belezni. Azon röhögtem, hogy ebből a szögből tényleg úgy néz ki, mint egy kobold. Na folytassuk? – Azzal hátralépett, és újra harcállásba helyezkedett ellenfelével szemben, aki a letaglózva fogadta a kedélyes közjáték végét.
…
Nem messze egy dombtetőn az aquir állt, és az alant dúló csatát figyelte. Szokatlan érzések kavarogtak benne. Érzések amiket már ezredévek óta nem érzett.
Mostani alakja leginkább egy jelenkori emberéhez hasonlított. Mikor ezt a formát választotta csak a praktikusság vezérelte, érzelemnek nyoma sem volt. Egyszerűen így tudta garantálni, hogy barátai ne veszítsék el ép eszüket, eredeti alakját nem tudta volna visszamaradott agyuk felfogni. Talán a gnóm, ő talán igen. De a paplovag? Legyen bármilyen kegyelt, és a maga módján csavaros eszű, ő a hit embere volt. Egy másik hité. Rattikani? A rettegett kalóz és mostanra jómódú üzletember? Ő ravasz volt, dörzsölt, de túl racionális. Az ésszel fel nem foghatóval nem tudna mit kezdeni. Hamiskártyás? Itt megengedett magának egy félmosolyt. A bajvívó a meglepetések embere volt, de csak ember. Egy pillanatra megakadt a merengésben. Ember? Biztos, hogy ember a Hamiskártyás? És végül ott volt a kém. A megbízható eszköz. A fegyver, aki értő kezekben megállíthatatlan erő. De a valós forma látványára nem képezték ki. Nem akarta elveszíteni őket. És ez zavarta legjobban. Talán az emberi test magával hozza az emberi gyarlóságot is? Akikkel korábban dolgozott sosem voltak többek szolgánál, az ügyesebbekre hajlandó volt csatlósként tekinteni. De sosem barát. Sosem barát. Hol érdekli a hegyet mit érez a hangya?
– Tudod aquir, egy kézmozdulattal véget vethetnél ennek – Szólt a hang az árnyakból. A lény aki nézett Shackallor szemébe, és túlélte, alig bírta leplezni meglepetést. Szépfiú mögé tudott osonni! Meg tudta lepni! Erre még nem volt példa. Nem válaszolt semmit. Feltámadt kíváncsisága. – Nem értem miért kellett megölnöm a sámánt? Magától is ideadta volna a tekercset, és most a barátaim nem az életükért küzdenének!
– Semmi szükségem a tekercsre, pontosan tudom mi van benne – hangja mint a kriptából szökött levegő. Nem kellett hátra fordulnia, pontosan tudta milyen arcot vág most Szépfiú.
– De, de akkor mi szükség volt erre a színjátékra? – csattant a fekete ruhás férfi hangja
– Olyan helyre kell mennetek, ami igazán próbára fog tenni benneteket. Tudnom kell, hol mi a határotok. A nomádok a sámánjaikkal és ádáz harcosaikkal remek próbatételnek bizonyultak. És most menj. Megengedem, hogy segíts nekik. – Érezte a fortyogó dühöt Szépfiúban, de tudta, hogy nem fog semmi ostobaságot elkövetni. A férfi egy megdermedt másodpercig gyilkos tekintettel nézte az aquir hátát. Majd szó nélkül futásnak eredt. A lángok és acél irányába.
Aquir szótlanul nézte. Szinte biztos volt benne, hogy a nomádok nem lesznek több, mint ujjgyakorlat a csatló.. a barátainak. Az már jobban aggasztotta, hogy vajon mire lesznek képesek Daha’ak tanítványai ellen.
folytatása (és előzménye is) következik
Vincu