Pillantások a jövőbe 2. – Fény

Közeledik az idő, mikor vadonatúj ultra lapokat vehetünk a kezünkbe. Az új lapokhoz új keretek is járnak, melyeket az Idők Tengeréből ismert Jövőből jött” lapok vezették elő. Az ultrák már teljesen átgondolt és kidolgozott új megjelenéssel kerülnek kiadásra, de a neveiket továbbra is titok fedi.
Az alábbi néhány töredékben újabb háttér-információkat, vagy esetleg játéktechnikai utalásokat is felfedezhet a szemfüles olvasó. Esetleg néhányan saját lapterveikre is ráismerhetnek…

1. A lovagot különleges ragyogás vette körül. Mintha a férfi testén egymásba olvadtak volna a mágikus fémből kovácsolt csodálatos felszerelések. Kardjának csapásai tompa hanggal taszították nemlétbe ellenfeleit. Hátborzongató, mégis felemelő látvány volt.

2. A valaha büszke város helyén üszkösen füstölgő hullahegyek és romok maradtak csak. N’tak a fekete hamuban térdteve zokogott, bár hang nem hagyta el a torkát. Elvesztette minden büszkeségét. Nem értette miért nem tettek valamit az istenei, miközben az ellenség Idétlenül öltözködő sámánja valamiféle giliszta vagy hernyóistentől ilyen hatalmat kap. Nem értette miért ilyen erősek, mikor egytől-egyig ősz üstökű vénségek. Még egy ifjat sem látott közöttük.
Csak zokogni volt képes otthona szénné égett csontjai között, és nem értett semmit.

3. Egy villanás volt az egész. Grurok tudta, hogy már halottnak kellene lennie, de valami mégis közbeavatkozott. A páncélos harcos csak egy hajszálnyira hibázta el a végzetes szúrást, de valamilyen hihetetlen szerencse folytán mégsem járt sikerrel, és most ő feküdt a porban bezúzott halántékkal, holott már érezte szájában a győzelem ízét.
A szerencse forgandó…

4. Lorenzo lassan kinyitotta szemeit. Az ispotályban feküdt. Az áfiumok bódító illata és a halványan beszűrődő fény nyugtató hatással voltak a lovagra. Hihetetlennek tartotta ezt a csodát, hiszen családja átkozott ellensége az alávaló Oscuro Ronaldini hatalmas sebet ejtett a tarkóján, miután orvul hátba támadta a csata hevében.
Az utolsó dolog amire emlékszik a gonosztevő kárörvendő vigyora, ahogy pökhendin búcsút vesz tőle, miközben sötétbe borul a világ.
Az ispotályban mégis minden fényes és csodálatos volt. Megtapogatta azt a helyet, ahol szörnyű sebének lennie kellett volna, de nem talált heget sem. A vörös csuhás pap remek munkát végzett. Most ott állt fölötte, teával kínálta, és rámosolygott. Lorenzo felnézett megmentőjére, és hálát rebegett istenének…

– Liborion -“