Mindenütt jó, de legjobb otthon

A kártya egyre több és több olyan képességgel és hatással bővül, melyek valamilyen módon helyváltoztatáshoz, utazáshoz, vagy éppen meneküléshez kötődnek. Az alábbi hat rövid történet ilyen lapokhoz kötődik, de vajon melyeik lapokhoz? Olvasd el és fejtsd meg a rejtélyeket!

1: Birodalmak alkonya
Cor’tak minden erejét beleadta az ütésbe. Itt volt a lehetőség, hogy elpusztítsa az átkozott idegen mágust, akiben népe hanyatlásának minden okát megtestesülni látta. Az álnok vajákos nyugodt mosolyt küldött felé, miközben Cor’tak 16 isten áldását viselő fegyvere már csak egy-két hüvelyknyire volt halántékától. A győzelem ízét azonban egy elkeseredett szitok váltotta fel a harcos nyelvén. A varázsló eltűnt, mintha a föld nyelte volna el, pedig már érett a végzete.
Cor’tak megbabonázva kapkodta ide-oda a tekintetét, de ellenfele már sehol nemvolt. Nem tudta mire vélni a történteket egészen addig, amíg meg nem látta a város felől felcsapó lángokat. A betolakodók elcsalták otthonától, és most romba döntik az évek óta néma templomokat, feldúlják a vadásztanyákat, lemészárolják a harcosokat, és rabszolgasorba taszítják az egykor nagy népet. A birodalom elveszett…

2: A láthatatlan fal
A kapitány a bajszát simogatta. Egyre idegesebben. Látta, hogy a boszorkánymester ebbe a barlangba ment be, mint ahogy azt is látta, hogy a barlang ott tátong előtte. Harminckét katonája csatasorban feszengett mögötte, de egyiküknek sem volt ötlete, hogyan oldják meg a láthatatlan fal rejtélyét.
Egy biztos volt: Valami iromba ősi írásjelet vájtak a barlang falába, de egyikük sem tudta elolvasni. Pedig a kapitányt nagyatyja annak idején megtanította az írás-olvasás alapvető fortélyaira, bármennyire is nem fűlött hozzá a foga. Verte is az öreg rendesen. Ezt a betűt azonban csak nem sikerült belevernie. Pedig érezte, hogy ha el tudná olvasni, akkor megfejthetné hogyan léphetnek be a barlangba.
A barlangba ugyanis nem lehetett bemenni. Mindannyian megpróbálták, de hiába hadonásztak frissen kovácsolt acélkardjaikkal, hiába futottak neki tiszta erőből, hiába próbálták a varázsjelet lándzsákkal elérni, semmire nem mentek.
Napokig állhattak volna a láthatatlan fal előtt, de a kapitány feladta, és visszavonulót fújt.

3: A bosszú nyomában
A bajvívó nagy levegőt vett. Ez volt élete nagy pillanata. A bosszú ami idáig hajtotta zord hegyvidékeken, és sötét erdőkön át. A gazfickó, akit keresett ott állt előtte kivont karddal, és nem volt többé visszaút.
A bajvívó így szólt:
– Üdvözöllek! A nevem Monogo Intoya. Megölted az apámat. Készülj a halálra!
Ellenfele összeszűkült szemekkel bámulta a teátrális jelenetet. Tekintetéből semmit nem lehetett kiolvasni. Hirtelen azonban sarkon fordult, és elrohant.
Monogo értetlenül bámult egy másodpercig, aztán kétségbeesetten a gyáva gyilkos után eredt a kőfolyosó sötét labirintusában…

4: A Fehér Bolond utolsó útja
A Fehér Bolond teljes sebességgel haladt a Duaron tengeren verőfényes napsütésben. Korszakalkotó vitorlarendszerének köszönhetően az armada egyik leggyorsabb hajója volt. A legénység mindezek ellenére fáradt volt és ingerült. Legalább tíz napja nem láttak rumot, és már tele volt a hócipőjük az orkok üldözésével. A cápás jelvényekkel díszített kalózhajót már hetek óta körözték, de minduntalan elkerülte őket. A matrózok azt beszélték, átkozott törzsi varázslójuk van, aki mindenféle fondorlatos praktikákkal segíti a szörnyek legénységét.
A tűző nap éppen delelt, amikor végre megpillantották az ork tákolmányt. Nem is értették hogy lehet ez a környék egyik legsikeresebb kalózhajója. A Fehér Bolond összes vitorlája kibomlott, és szélsebesen száguldani kezdett a másik nyomában. Az orkok félkegyelműek lehettek, vagy nagyon elbizakodottak, mert szembe fordították otromba járművüket a náluk kétszer nagyobb gályával.
Ekkor azonban csoda történt. Jobban mondva katasztrófa. Az orkok persze örülhettek neki, mert ők nyugodtan ringatóztak a habokon a vihar szemében, miközben körülöttük éktelen pusztításba kezdett egy hatalmas Tornádó.
A Fehér Bolond legénysége mintha hallotta volna az iszonyatos szélben a vajákos kacagását, mielőtt elnyelte őket sötét hullámsírjuk.

5: Eltiporva
A vértócsa egyre szélesebb és sötétebb volt. Messaro elégedetten nézte a Kosfejesnek kedves látképet. Egyedül győzedelmeskedett a két shadoni fegyverhordozó felett.
Fájdalmas agóniába fagyott arcaik örömet csaltak a ranagolita szívébe. Büszke volt magára, bár ő is számos sebet szerzett, és úgy tűnt a hallását is elvesztette egy fejére mért csapástól.
Miközben elégedetten nézte baljós tükörképét áldozatainak kifolyt vérében azon elmélkedett, vajon miért sötétebb az egyik ifjú vére a másikénál. Talán az egyiknek jobban megrontotta szívét Domvik megannyi szánalmas babonasága.
A két szín lassan összeolvadt egy vértócsában, és a süket harcos gyanakodva nézte amint az egyre jobban fodrozódni kezdett. Minta valami misztikus vérmágia következtében megelevenednének a testnedvek.
Messaroba hirtelen hasított bele a felismerés. Ezek fegyverhordozók voltak. Iszonyatos hibát követett el, és már azt is tudta mi az, amit hallania kéne, és amitől egyre jobban hullámzik lemészárolt ellenfeleinek kiontott vére. Felnézett, de már késő volt. Az utolsó dolog amit látott egy hatalmas pata volt, ami homloka felé vágódott.

6: Zuhanás
Minden lángolt. Olyan volt, mintha egy vulkán belsején rántották volna keresztül iszonyatos sebességgel. Nem értette hogy került a lángok közé. Biztos volt benne, hogy már nem a hágón van, ahol pillanatokkal ezelőtt még bátran vívott Sedenta embereivel. A fájdalom iszonyatos volt, és tudta, hogy nincs tovább. Hibázott. A lángok tengerében kirajzolódott előtte a vénember fogatlan mosolya. Tudhatta volna, hogy nem hagyhatja figyelmen kívül a csuklyás alakot, aki a martalócok mögött állt, és türelmesen hadonászott, amíg ő az életéért küzdött. Varázsló volt a rohadék. Nem is akármilyen varázsló, hanem Sedenta maga.
Néhány örökkévalóságnak tűnő pillanat után vége volt a sötét varázslatnak, de érezte, vége volt az életének is. Üszkös csonkként feküdt mozdolatlanul ismét a szabad ég alatt. Mintha a mágikus lángok világa csak fájdalmas látomás lett volna. De a fájdalom megmaradt.
Várta a kegyelemdöfést. Lassan elméjének utolsó ép szegletét is kifacsarta a végtelen kín. Maradék egy szemére is sötétség telepedett. Már csak a varázsló gonosz hangját hallotta, amint az kimérten és elégedetten ennyit mond:
– Hagyjátok csak kiszenvedni!

– Liborion –