Lassan nagyon távol kerülünk az ünnepektől, de engem továbbra is kísért egy szellem, de nem a karácsonyé. Úgy érzem magam, mint Ebenezer Scrooge, akit a Karácsonyi ének-ben a három szellem magával cipel az időben. Csakhogy ez a 
lesath minden esténként beférkőzik az álmaimba és vissza-visszatérő vendégként mindig ugyanoda visz magával – egy füstös kis kocsmába, melynek helyszíne nem beazonosítható.
A söntés mellett és az asztaloknál lepattant figurák, koszos és olcsó ruhákban. Ez még akárhol is lehetne, akár New Yorkban is, csak az asztalokon sorakozó üres Kőbányai sörösüvegekből lehet következtetni arra, hogy Magyarországon járunk nem pedig a Klingon birodalom egyik kulturáltabb szegletében.
Mostanában már nem is annyira bánom, mivel ebben a csehóban mindig ugyanazon a helyen, ugyanott ül egy társaság, akikről és akiktől érdekes történeteket tudhat meg az, akit maguk közé fogadnak. Ehhez nem kell sem alkoholistának, sem pedig fizetőképes baleknak lenni, mivel olyan aura veszi őket körül, amelyen csak egyféle módon lehet átjutni – MAGUS kártyásnak kell lenni (abból is az empatikus fajtából valónak). Ezt még az elején nem is gondoltam volna, mivel első alkalommal azzal a feltett szándékkal közeledtem asztalukhoz, hogy a láthatólag jobb napokat is megélt, de még most is dögös vöröshajút egy-két Éva vermut után elcsábíthassam. Érzékeltem ugyan, hogy hozzájuk közeledve feláll a karomon a szőr (ekkor hatoltam át az őket beborító védőburkon), de ehhez gyorsan hozzáképzeltem előzetesen két elfogyasztott jäger-sör kombó utóhatásaként jelentkező szokásos mellékhatást.
Hamar rá kellett azonban jönnöm, hogy ebben a nőben több van, mint amennyit egy férfi elsőre gondol. Vad, hódításra váró vérem lassanként lecsillapodott, és az alsó hardware után átvette a felső az irányítást. Ahogy múlt az idő, egyre jobban bizonyos lehettem benne, akik ennél az asztalnál ülnek jobb sorsra is érdemesek lehetnének.
Mindegyükben volt egy közös, hogy Kitaszítottak voltak. Olyanok, akiket korábbi alkalmazóik vagy megtagadtak, vagy elfelejtettek, és ezért inkább ők maguk álltak tovább. És hogy kik voltak ők?
A vörös hajú 
Rózsikaként mutatkozott be és azt mesélte, virágkorában számos országot bejárt 
tengerjáró hajókon, csak úgy ugrált az időzónák közt, de egy nap hozzáment egy szőnyegkereskedőhöz (vagy zászlókészítőhöz? 🙂 , nem is emlékszem pontosan), aki csúnyán becsapta. Bánatában inni kezdett, és korábbi munkahelyén az imbolygó hajókon ez nem túl jó ómen. Egyszer az egyik utast úgy tarkón hányta, mintha azt egy 
kalapács lendítette volna fejbe. Szerencsére nem halt meg, de jó pár órára 
más síkra költözött, úgy beájult. Elbocsátották, de az utazás az élete… (itt megkért, hogy szállítsak neki még két vermutot) ezért most a MÁV-nál dolgozik, mint kalauz. Szomorúan mutatta a zekéjén az emblémát, amelyet végre nekem is sikerült megnéznem, mivel eddig nem igazán odafókuszáltam a mellkasán.
A kék szín ismerős volt, mintha az asztalnál ülök közül máson is hasonló árnyalat lett volna. Kiderült, hogy az asztalnál ülő
férfi betegesen vonzódik ehhez a színhez, mivel korábban katona volt, de durva jelleme miatt sokat ült fogdában (szerinte olyan volt, mint egy síkbörtön). Ez még nem lett volna számára veszélyes, de amikor egyik ilyen kirohanása, féktelen csapkodásai után feleségének kedvenc ölebét agyoncsapta, az végzetes volt számára. Hiába bizonygatta, hogy véletlen volt, hogy imádta a dögöt, hordozta Jelt (így hívták a kutyát) ide-meg oda éveken át, az asszonyi bosszú utolérte, boszorkányos képességeinek köszönhetően (meg, hogy lefeküdt a parancsnokával) elbocsátották. A gyengéd erőszak volt az élete, így kézenfekvő volt, hogy rendőrnek állt, de ott mostanában inkább őket verik, mint ők másokat, ezért elment a KFC-be biztonsági őrnek.
Az asztalnál ül, illetve legtöbbször fekszik egy 
rocker, bőrszegecsekkel kivert (olyan mintha tüskék állnának ki a dzsekijéből, ami ráadásul szokatlan színű, piros) kabátban. Amikor a beszélgetés siránkozásba csapna át, akkor felkapja a fejét, szemeiben őrület lángjai lobognak, és csak epésen annyit mond: „Optimistán bele a reménytelenségbe”. Van benne valami megkapó, hogy ilyen extravagáns kinézettel még mindig örök ifjúnak érzi magát és Nagy Feró idézeteket mondogat, mintha száz karommal kapaszkodna az életbe.
Nem úgy, mint az a 
kalapos alak, aki fásultan, rapírhoz hasonló szemétszedő botjára támaszkodva bámul a semmiből a semmibe. Ő már várja a véget, mintha nem lenne semmi, ami idekötné, csak a közmunkás mellénye, meg a becsülete.
„Csak siránkozni tudnak, meg keseregni!” – kiált át egy 
ősz hajú figura a szomszéd asztaltól. „ Én, igazi hatalmas voltam, egy konspirátor – (biztos egy ex-villa lakó lehetett a VV sorozatból), de amikor lejárt az időm, akkor sem hagytam el magam! Fodrász szalont nyitottam, és a szürke 50 árnyalatában bármilyen frizurát elkészítek.”
Ez egy igazi pojáca, nem, inkább egy páva, nem is figyelek rá… Inkább az érdekel, hogyan lehetne ezeknek a szegény páriáknak a sorsán egy kicsit is fordítani?!
Ha érdekel a válasz, esetleg szeretnél velük találkozni, akkor gyere el a Dél-Dunábtúli régió márciusi és áprilisi versenyeire. Ha bele is bújnál a bőrükbe, akkor a sorskerék lehet, hogy Neked is dob majd egy-két kincset…
-monas-