Könnyű léptek

I.
A két alak szótlanul haladt a magasra nőtt, nyirkos aljnövényzetben. Már hajnalóta rótták az erdő más népek által járhatatlan sűrűjét.
Mindketten gyönyörű hangszert hordtak maguknál. Ismerték népük legősibb dalaités csodálatos legendáit. Éppen egy ilyen legenda nyomában hagyták el otthonukat csaknem egy évtizeddel ezelőtt. Nem siettek. Számukra máshogy telt az idő.
A férfi mély levegőt vett és átszellemülten engedte, hogy a levelekről felszálló pára kellemesen megnedvesítse tüdejét. Arcán visszafogott mosolysuhant végig, miközben megannyi madár dalának harmóniájával vált eggyé a lelke. Nagyot sóhajtott. Kissé szomorkásan tekintett a lombkoronákon átszűrődő napfénybe.
Arra gondolt, hogy az ősök idejében mennyivel szebb és tágasabb lehetett a világ,s hogy mennyi minden elveszett azóta.
Gondolataiból a lány izgatott kiáltása zökkentette ki. Észre sem vette milyen távol kerültek egymástól. Miután megbizonyosodott róla, hogy társa nincs veszélyben nyugodtan kezdett el lépdelni felé. Nem állhatta volna, ha a csengőhangú leánynak valami baja esik. Végtére is ő rángatta magával az oltalmazó liget marasztaló fái közül, hogy világot lássanak.
A lány csillogó szemekkel mutatta fel legújabb szerzeményét. A tenyérnyi zöldpikkely csak egyet jelenthetett. Nem járnak már messze a céljuktól. Ha meglelik a szunnyadó őslényt, akkor talán ők is vele repülhetnek majd, mint elődeik egykor…

II.
A consular martalócainak kezeiben remegni kezdtek a mesterien megmunkált fegyverek. Hiába értek fel egyenként akár egy tucat külvilági harcossal, a lombok átkozott népével nem merték felvenni a harcot.
Az elf nő magabiztos léptekkel közeledett feléjük. Tekintete hideg volt, mint a baljós szél ami körülvette. A rettegett lény láthatóan mágikus hatalom birtokosa volt. Tekintete és rémisztő suttogása a halál ígéretét sugározták a portyázók felé.
A harcosok összenéztek, majd jajveszékelve vetették be magukat a sűrűbe, hogyminél távolabb kerüljenek a halálos veszedelemtől.
A nő halványan és lenézően elmosolyodott, de gúnyos öröme nem tartott sokáig. Baljós, nyomasztó hangulatokat hozott felé az erdő fái között süvítő viharos szél.
Érezte, hogy a szánalmas fosztogatóknál sokkal fenyegetőbb gyilkosok osonnak a rengetegben.
Az aggasztó jelenlétet a magitor is megérezte. Rideg tekintettel lépett elő a bokrok rejtekéből. A nőre magabiztosan hatott jelenléte. Érezte, hogy a varázsló remekül kihasználja a körülöttük zsibongó természet támogató energiáit.
Az orkok legalább két tucatnyian voltak. Őket már nem lehetett némi suttogó szellővel távozásra bírni. Kimérten közelítettek a cserjék között. Már tudták, hogy nem rejtőzhetnek az elfek elől. Egymás felé tekintgettek. Létszámfölényük jó esélyt adott nekik a győzelemre ilyen tapasztalt és nagy hatalmú ellenfelekkel szemben is. Tudták viszont, hogy akik elsőként támadnak biztosan ott hagyják a fogukat.
A tétovázás végzetes hibának bizonyult. Mire a legagyafúrtabb ork észrevette, hogy az elfek varázslatra koncentrálnak már késő volt. Támadást kiáltott és az egész csapat dübörgő förgetegként zúdult a két varázshasználó felé, de félútig sem jutottak. Bámulatos gyorsasággal megelevenedett körülöttük az erdő. Gyökerek és ágak tekeredtek a rohamozó orkok végtagjaira. Megakasztották őket, majd kínos lassúsággal megfojtották vagy szétszaggatták mindannyijukat.
A két elf gyilkos kárörömmel pillantott egymásra. A féreglétűek nem maradhatnak élve ha ők szólítják a vadont.

– Liborion –