1
A Művész rajzolt. Egyszerű fekete széndarab volt a kezében, és teljesen átlényegítette a káosz angyal visszaszerzett hatalma. A pergamenen körvonalazódni kezdett az a kép, amit a fejében látott. Az egykori Dea Macula lovag számára megszűnt a külvilág a szent alkotó őrület mákonyos hatására.
– Ha most fejbe vágnám egy söröskorsóval, kizökkenne? – kérdezte a Hamiskártyás.
– Szerintem Aquir irtó haragra gerjedne. – válaszolt a gnóm.
– Az én kocsmában nincs korsótörés! Vagy nyilat kaptok mindannyian a pálinka mellé! – csattant fel Rattikani.
– Jól van már báttya, nem kell erőlködni, még megtébolyodsz itt nekem! – röhögött a Hamiskártyás.
Kivágódott az ajtó, és egy nagyon piszkos és annál morcosabb bajvívó lépett a kocsmába, aki egyenesen az elfeledettek bérelt asztalához indult.
– Líthas Szépfiú! – kiáltott fel Stronginknos
– Mi van, hosszú volt az éjszaka? – vigyorgott a Hamiskártyás.
– Nem vagy vicces tolvaj! – csattant fel Szépfiú. – Rattikani! Egy üveget kérek a legjobbadból!
– Emlékeztetlek titeket, hogy a bérlet nem arra való, hogy ugráltassatok kényetekre kedvetekre. Egy rendelkezésre álló asztalt, és egy szobát jelent mindannyiótoknak. Ha bort akarsz magadnak, hozass a lányokkal egyet! – válaszolt a fogadós Szépfiúnak.
Szépfiú nagyot sóhajtva leült egy székre, és intett a pultos lányoknak, akik viszont feltűnően rá se hederítettek.
– Én nem ismerem az emberi szokásokat behatóan, de úgy látom a fogadóban nem igazán kedvelnek téged a hölgy alkalmazottak. – mondta eltűnődve a gnóm.
– Persze, hogy nem kedvelik, minddel volt ziccere. – vigyorgott a Hamiskártyás.
– Nekem legalább volt ziccerem! Te mit tudsz felmutatni a nagy pofádon kívül? – replikázott a bajvívó.
Erre mindannyian jót nevettek. A következő adok-kapokat viszont félbeszakította az, hogy Művész magához tért.
– Mit hagytam ki? – nézett a társaira.
– Semmi különlegeset. Hamiskártyás és Szépfiú megint egymást ugratja, Rattikani meg félti a berendezést. Csak a szokásos. – mondta a gnóm.
– Domvikra Szépfiú, te hogy nézel ki? – nézett meglepetten a mindig makulátlan öltözetű kémből átvedlett bandatagra a shadoni.
– Megkergettek, nehéz helyzet volt. – válaszolt Szépfiú.
– Már megbocsáss jó uram, de megint rossz szoknya után néztél? – kérdezte Stronginknos a gnóm, erőteljesen vigyorogva.
– Borzalmasak vagytok! – panaszkodott a bárd. – Inkább elmegyek egy forró fürdőre. – folytatta.
– Művész ez a kép kit ábrázol? – kérdezte Rattikani a lovagot a pergamenre meredve.
– Az az igazság, hogy nem tudom. – válaszolt a kérdésre a shadoni.
– Ott vagyok én! – örvendezett a Hamiskártyás. Meg ti is, és a többiek is!
– Félelmetes, hogy ez meg fog történni! – mondta tűnődve a gnóm.
– Hogy érted azt, hogy meg fog történni Stronginknos? – kérdezte a fogadós.
– Amit lerajzol az meg fog történni a jövőben. – válaszolt a szerencsejátékos.
– Nem értem, Művész valami jósféle? – értetlenkedett Rattikani.
– Nem az – folytotta bele a szót a Hamiskártyásba Szépfiú. – Művész nem régóta van velünk. Egy kráni angyal hagyott nyomot a lelkén. Az angyalt Huvarghnak hívják, és a költészet valamint a művészetek patrónusa. De olyan igazi kráni módra. Hívei például a Dea Macula hagymázas őrültjei is, ahogy egykor Művész is.- folytatta.
– Egy Káosz Angyal? Kránra! – kiáltott fel fogadós.
– Úgy ám, báttya! A lovag nagy utat tett meg! Elrabolta Kavicsot, a gnómot és engem! – csapott a levegőbe ökölbe szorított kézzel Hamiskártyás.
– Nem egészen ez történt. – tette hozzá a shadoni lovag. – Teljesen reményvesztetten bóklásztam a rengetegben. Az angyal átvette a irányítást az elmém felett. Ő vezette a kezem, teljesen átlényegített egy idegen, groteszk és felsőbb hatalom. Szörnyűségeket követtem el úgy, hogy csak kívülről láthattam azokat. Egy darabig a kínzó tébolyon úrrá tudtam lenni, de egy idő után már nem azokat szaggattam darabokra, akik rászolgáltak, hanem bárkit. Ekkor talált rám Stronginknos. Útitársak lettünk, és egyik este végignézte átlényegülésemet, majd meg kellett állítania, különben benne is kárt teszek. – Művész sóhajtott egy nagyot és folytatta. – Megkerestük az erioni bordélyban Hamiskártyást, meg Kavicsot a goblint, aki ugye akkoriban átutazóban volt Erionban. Valami régi balhéra hivatkozva mindhárman felöntöttek a garatra, és elhatározták, hogy egy szertartást fognak előkészíteni, hogy kiűzzék belőlem a káosz angyal keze nyomát. A összejövetel tragédiába torkollott, mert bár az angyalt kiűzte az ősi tudású gnóm, de az angyal kiszabadulása után rátapadt arra a három eleven lényre, akik a legközelebb voltak. Nevezetesen Kavicsra, Hamiskártyásra és Stronginknosra. Teljesen megtébolyodottak, és én nem tudtam, hogy mit csináljak. Mivel sokat meséltek a cimborájukról az Aquirról, tudtam, hogy helyre kell hoznom ezt. Abban is biztos voltam, hogy ő segíteni fog. Hosszú menetelés után, és rengeteg viszontagság árán a gyepűvidéken találtam meg őt. Vagyis inkább ő engem. Segítettem összeterelni az elfeledetteket, vagyis azokat, akiket el lehet érni. Az aquir felkészített arra, hogy a káosz angyal hatalma bennem áldás és nem átok. Magamba kell fogadnom, de oly módon, hogy uralmam alatt tartsam. Sokat tanultam a kráni és aquir filozófiáról, és mikor egy másik már sikeres szertartás után, az aquir visszaplántálta belém az angyal keze nyomát, már uralni tudtam. A három tébolyodott visszanyerte elméje épségét, én pedig próbálgattam az erőmet. Azt, amit az aquir áldásnak tartott. Rájöttem, hogy a képeket, amiket lerajzolok a jövőben történnek majd meg, pont úgy, ahogy lerajzolom őket. A gyilkosságokat felváltotta a rajzolás és a festészet. Ez idő alatt újra érzem a káosz angyal érintését, de már én irányítok.
Rattikani döbbenten nézett a lovagra, és felvett egy leesett papírt a földről.
– Akkor azt akarod mondani Művész, hogy ez is meg fog történni? – kérdezte a fogadós.
A shadoni származású lovag, a képre nézett és kifutott arcából a vér. A kép egy hegy lábát ábrázolta, az aquir tört kézzel és lábbal feküdt a földön, nyílvesszők álltak ki a mellkasából, az arcának bal fele felismerhetetlenségig össze volt roncsolódva.
– Szépfiú, hol van Aquir? – kérdezte döbbenten Hamiskártyás.
– Abdzsannal Krónikához vagy kihez ment. – felelte a megszólított halkan.
– Figyelmeztetnünk kell! – vágott közbe a gnóm.
– Rajzolj egy másikat shadoni! – szegezte a feddést Rattikani a lovagnak.
– De hát nem tudok! Ez nem úgy van, hogy csinálok egy képet magamtól és majd kedvem szerint látom a jövőt.
– Ne veszekedjetek! Van dolgunk elég, kezdjetek el készülődni! – szólt a szerencsejátékos, meglepő komolysággal a hangjában.
Az elfeledettek összepakolták a holmijukat, és rögvest útnak indultak a társaik után.
2
A tűztől távolabb egy húszas évei végén járó kopasz férfi ült hollófekete úti ruhában. Éppen egy ismétlő számszeríj olajozását ellenőrizte. Körülötte fegyverek kipakolva, és egy lant. Nyolcasnak hívták a feketébe öltözött férfit, és egy kráni külső tartományban székelő bárd testvériség tagja volt. A tábortűznél a Kardtáncos ült talpig páncélban egy hatalmas pallossal kezében, aminek élén egy fenőkövet húzott időnként végig. Hosszú fekete haját dartonita módra varkocsba fonta, és feszülten figyelt a vele szemben ülő alakra.
A társaság utolsó tagja egy yllinori harcos volt, vörösesbarna szakállal, 30-as éveinek közepén járhatott, arca a sok csatát megjárt sokat látott emberek sajátja volt. Valaha volt egy nemesi előtaggal rendelkező neve, de mióta a nemesség ármánykodásai miatt távozni kényszerült, az Apostol nevet használta.
Az yllinori kivett egy égő fahasábot a tűzből, majd a vörösen izzó feléről szivarra gyújtott. Visszadobta a hasábot a tűzbe és beleszívott a vastagra sodort dohányba. Majd ízlelgetés után egy karikába fújta ki a füstöt.
– Ez aztán nem semmi! – csettintett elismerően.
– Valóban nem rossz, bár nekem egy picit erősebb íze van a kelleténél. – válaszolt Abdzsan, a dartonita kardtáncos. – Amúgy, hogy keveredtél a kráni közelébe? Már ha meg nem sértelek jó uram? – kérdezte a paplovag.
Apostol elmosolyodott, és mélyen ízlelgette a füstöt mielőtt megszólalt. – Chei király zsoldjában szolgáltam a határon, vassal fizettem minden fekete határon túlról érkezőnek. Akkor még nem hittem volna, hogy egy a harcostársam lesz. Hat téllel ezelőtt történt az eset mikor megismertem a kránit. Egy szörny érkezett Kránból, amolyan sokfogú ocsmány rémség. Olyan amivel gyermekeket riasztgatnak, hogy végre aludni térjenek. A bestia felkoncolta a helyőrséget, és engem is. Gyomorsebet kaptam. Tudtam, hogy egy fél órán belül elvisz Darton. Amilyen viharosan érkezett, olyan gyorsan el is tűnt a rém. De hamarosan ketten követték. Egy kopasz bárd, és az aquir. Miután meggyőződtek róla, hogy senki se maradt életben rajtam kívül, a bárd inni adott. Erre még emlékszem, de utána a következő emlékem az az, hogy egy derékaljon fekszem és be vannak kötve a sebeim.
A bárddal beszéltem, a másik figyelemre sem méltatott. Elmondta, hogy nevezzem Nyolcasnak, és minden kérdésére egyszerű és gyors választ adjak, mert különben meghalok. Ha akartam volna se tudok ellenkezni, mert még mindig gyenge voltam a vérveszteségtől. Kiderült, hogy a bestia egy gyepűvidéki börtönből szabadult pusztító lény, aki több száz éves rabság után csak egyre vágyott: ölni. A kráni bárd ajánlatot tett, hogy segíthetek megbosszulni elesett társaim. Szóval röviden így ismerkedtem meg Nyolcassal és Aquirral. Cserébe megkaptam odahaza a lázadó titulust és nem kívánatos személy lettem saját hazámban.
– Ez ám a nem mindennapi történet! – mondta a dartonita.
– Minden szava igaz. – szólalt meg az eddig csendben maradt kráni bárd. – Külhoni létére Apostol egy igazi harcos. Olyan, akikből kevés tapodja Satralis földjét. Értékes és erős szövetséges, hegyeket mozdítana el, ha előrébb viheti ügyedet. Ő a vértestvérem! Aki megsérti, az engem sért meg. Aki vérét folyatja, annak én folyatom vérét. Rialda da nathorr seqarram!
– Én pedig már azt hittem néma vagy. – szólt a bárdhoz Kardtáncos. – Gyere, és ülj ide közénk! – folytatta.
– Nyolcas kráni. Nem úgy éli az életet mint te vagy én. – mondta az yllinori. – Kegyelmet nem ismerő dalnok, a lantja hangjával csontokat tud törni, rövid kardjainál nincsenek veszélyesebb fegyverek a nap alatt. A méltó ellenfelet keresi, aki legyőzi majd egy nap. A kihívásnak él, megveti a gyengéket, elismeri az erőseket és riválisnak tartja őket. – folytatta a harcos.
– Te egy megátalkodott gyilkos vagy? – kérdezte észrevehető undorral a dartonita a bárdtól.
– Ranagol, vér szálljon a szájára, egyik példázatában áll, amelyet az egyik félisteni gyermeke mutatott meg a világnak, hogy a gyenge elbukik az erős jutalma, hogy újra harcolhat. Ebben áll az is, hogy ha a farkas vonyítana a lecsapás előtt a nyúlnak, akkor éhen halna. Kérdem én mondhatsz-e bármi rosszat a farkasra? – tette fel a költői kérdést a bárd.
– Aquir is állandóan ilyen hülyeségeket zagyvál. – morogta a dartonita.
– Igen, mert ő is farkas és egy napon majd tisztességes párviadalban le fogom győzni! – tette hozzá a dalnok.
A tábortűz szikrái pattogni kezdtek és hirtelen a narancsvörös lángok kékeslilává színeződtek!
– Látogatónk van! – morogta az yllinori.
– Lehet Aquir jön át a tűzön. Láttam már ilyet tőle. – szólalt meg felpattanva pallosát két kézre fogva a dartonita.
Mindhárman óvatosan hátrébb léptek, és nézték az egyre magasabbra csapó lángokat. A lángok szép lassan egy kaput formáztak, amiből egy kortalan arcú, nyugalmat sugározó alak lépett elő. Erioni divat szerint viselt rövidujjas inget és hozzá illő nadrágot viselt. Látható fegyver nem volt nála. A tűzből kilépése után óvatosan meghajolt és megszólalt.
– Örvendek uraim, Nyolcast keresem! Melyikőtök lenne az? – kérdezte a kalandozókat vizslatva.
– Az attól függ ki kérdezi! – vettette oda Abdzsan.
Az idegen elmosolyodott és újfent meghajolt.
– Elnézést kérek, a nevem Krónika, a kráni küldött hozzátok. Át kell adnom Nyolcasnak egy üzenetet, miszerint az a név, ahogyan ő hallott rólam az nem más mint Raon. Ő ezen információ alapján meggyőződik szándékaim tisztességéről. – felete az idegen. – Szóval újra megkérdezem, melyikőtök Nyolcas?
– Én vagyok az. – felelte a kráni, és eltette a fegyvereit. – Hol van Aquir?
– Sajnos rossz hírem van. Elkapták és ha még él, ki kell szabadítanunk. – felelte Krónika.