A múlt és a jövő?

Sziasztok!

 

Máté mai posztja elgondolkodtató… Van is hozzá már pár komment, gondoltam kifejtem a saját szemszögemből is:

 

Kezdetek

Megvan az érzés amikor tizenévesként kibontasz egy észak lángjait vagy egy alapcsomagot és leültök kártyázni a barátaiddal, koncepció nélkül? Képzeld el a következő kezdőkezed:

Gorviki muzsikás – Ordani lángőr – Barlangi medve – Harckészültség – Döfés – Megelevenedő sötétség – Mestertolvaj

Mivel tudod, hogy a paklidban(mármint a maradék lapodban, mert paklinak hívni erős lenne) ott van egy Iriogo Orel–Romlás Virága–Hipnózis hármas, nem kérdés hogy a muzsikást rakod le, a maci meg védi a tornyod. Ráadásul nem is rosszul, 2-9-2 3ért abban a korban ispotállyal bárkit megállított. Persze akár eladhattam volna a cirkusznak is a medvém amikor az ellenfélnél Aaron Ramannon jelent meg, vagy amikor”csak” egy Kard testvériség paplovagja ért pástot a csábos Maida Saluquas nővér. Vagy egyáltalán nem érted miről beszélek? Nem is vagy igazi mesekártyás! 😉

 

Versenyzés

Nem is tudom mikor volt amikor először vettem részt ilyenen. 1999-2000 körül nagyjából, az biztos hogy Manifesztáció meg a Kóborlások még nem jelent meg. Ekkor még csak kapargattam a felszínt, élveztük hogy játszottunk. Nem voltak kombók, meg előre fejben lejátszott meccsek, hogy mire mivel kell reagáljak. Na persze ebben az időszakban, azért anyagi keretünk se volt a játékra. Figyeltük csak a “nagyokat”, mekkora gyűjteményük van, milyen erős paklikkal játszanak.

Emlékszem, abban az időben volt egy szerepjátékos bolt is Dombóváron. Nem egy délutánt töltöttünk ott el hetente. Ekkor ismerkedtem meg azokkal akikkel a mai napig össze szoktunk jönni “nagypaklizni”. Ruff Norberttől, (a.k.a. RUNO) volt a dombóvári versenyszervezőtől (LFG forumról T600 néven lehet ismerős) tanultam rengeteget, Pécsre jártunk még ahol Bodor Matyival és Kovács Zsoltival is megismerkedtem. A nemhivatalos időszakban nem volt bennem elég kitartás és abbahagytam az egész játékot. Emlékszem egy Zászlóháború bontottra csábítottak el Pécsen, utána pedig Budapesten Gasparics Gergely barátommal jutottunk el egy Relikviák rabjai bontottra. Valahogy sose tudtam elengedni teljesen a játékot, Klír Zsolt barátommal pedig 2016-ban újrakezdtük. Visszatekintve az elmúlt három évre, megérte!

A játék sebessége

Ugyan sokat kihagytam, de a játék tempójának a változása, a folyamatos gyorsulása így is szembetűnő. Nem tudom elképzelni, hogy ne az északi kapu megjelenése pergette fel ezt a folyamatot. Fixen kezünkbe került a paklit elindító kalandozó, onnantól nyilván nem volt mindegy milyen lapot húzol mellé, de bármi is volt az, biztos tudtad valamire használni. Ennek kb. a négyzetre emelt változata a haditanács. Nem csak a kalandozódat kaphatod meg a paklidból, hanem bármit ami nevesített. Igaza van Máténak, a leggyorsabb metát éljük jelenleg és csak bízni merek abban hogy az Elfeledettek hoz változást.

Szente Balázs kommentjét kiemelném: Szerintem sem baj, hogy csak 3-4 kört játszol egy meccsen. Rengeteg döntést hozol meg ennyi idő alatt is, mert tulajdonképpen minden átpörög a kezeden aminek átkell a paklidból. Kikeresed vagy felhúzod azt a pár lapot amivel eldőlnek a meccseid. Nekem inkább az a bajok hogy teljesen elengedtük a kártyajáték mivoltát az MK-nak. Stratégiai játékká váltunk, ahol a kezdőkész eldönti a meccseket. Ha valaki lekever, már vesztett helyzetből kell menteni a meccset. Az a két laphátrány döntő jelentőségű általában, annyira kiélezett a játék. Nézzünk meg egy Rancidiast vagy Eatiant, ha benne vannak azok a lapok amik kellenek, tulajdonképpen első körben vége van a játéknak. Kíváncsian várom hogy kezeli majd ezeket az új kiegészítő

Ugyanakkor meg kell védenem az összes tesztcsapatot: Nem szándékosan gyorsították a játékot, egyszerűen csak a piaci igények miatt, mindig újat kell hoznod. És ennek az újnak, általában kötelessége is jobbnak lenni, és a túl kicsi piac csak gerjesztette ezt. Remélem sokan úgy érzik, túléltük a nehezét és minden jel arra mutat, hogy az irány jó a jelenlegi tervekkel.

 

“Az egyetlen állandó a változás maga.” – Hérakleitosz