Vérfoltok a homokban I.(Hammeres versenybeszámoló)

Halkan és kitartóan kopog a szennyvíz a sarokban lefelé a rácsok között. A kezemben lévő parányi üvegre meredek. Remélem jól döntöttem. A vajákos szerint a Borméreg az orkokra máshogy hat, mint a többi fajra. A kintről beszűrődő porondmester hangjára riadok fel:
-És most következik; Dro’ungar!
Ez vagyok én, az aréna bajnoka. Ha nem orknak születek már rég Shulurban szórakoztatnám a tömegeket, de tudjátok mit jó nekem itt is. Vadállatokkal küzdöttem ideáig, ám a porondmester szerint emelni kell a tétet és jöhetnek az emberek. Nem értem miért veszélyesebbek azok a csupasz férgek a tigriseknél, majomhiénáknál vagy kékgyíkoknál, de csinálom, amit mondanak. Az elején még érdekelt az ellenfél, izzadt a tenyerem és gyorsabban vert a szívem, de mára már rutinná vált az egész. Szinte unottan veszem vállamra a kétkezes csatabárdot és fűzöm övembe a dobóhálót egy újabb nap egy újabb ölés. Nem szeretem csinálni, de jó vagyok benne és élni kell valamiből. A csupasz férgek élvezik ha vértől vöröslik a homok és én megadom nekik az izgalmat, ha kell egy fertály órán át húzom a harcot. Most is így lesz érzem. Óvatosan lépek ki a küzdőverembe, a félhomályhoz szokott szememet elvakítja a fény. Mellbe vág a kinti levegő, nem a hőség inkább a szagok, amik zavarnak. A csupasz férgeknél semmi sem büdösebb a világon állíthatom, hogy az orkok már a szaguk miatt is utálják az embereket, ilyen tömegben meg aztán főleg bűzlenek. Ahogy magabiztosan felemelem a bárdom és körbe fordulok a közönségnek megérzem a másiknak a szagát. Csípős, mint a bűn és émelyítően édeskés. Egyenlőre nem foglalkozok vele egyik kezemből átdobom a másikba a csatabárdot, forgatom az ujjaim között, szórakoztatom a csőcseléket, elvégre ezért vagyunk itt. Mire a közönség elcsendesedik már az ellenfelem is készen áll, már csak a porondmester jelére vár.
-Az Imeko torony gyilkosa; Kensin Sahara!- a vézna sárga embernőstény kióvakodik a homokra és felméri a terepet. Oldalán kardot visel olyasfélét, mint a azok a tiadlani vívómesterek, akiket a múlt szezonban szerződtetett a porondmester. Másfélszer akkora vagyok, mint ő ráadásul óvatossága elárulja, hogy járatlan még a veremharcban. Kivicsorítom rá arasznyi agyaraim és felé emelem a csatabárdom. Meg kell hagyni fegyelmezett egy nőstény, kihívásomra egy meghajlással reagál, ahelyett hogy remegve szűkölne előrántja a kardját és terpeszbe állva felém int. Nincs mit tenni kezdődjék a harc!
Előre lendülök megforgatva a csatabárdomat, két szívdobbanással később már le is sújtok a kék selymekbe bujtatott szukára. A legnagyobb megdöbbenésemre a csatabárd a homokba csapódik, míg a szuka kardjának élével a bárdom nyelére sújt kettévágva azt. Elkerekedik a szemem, de nincs időm a fegyverem roncsait bámulni, mert a sárga ördög megveszekedett fúria módjára tör felém újra és újra. Hátrálnom kell, védekeznem és kivárnom a megfelelő pillanatot. A tömegből bátorító ének hangja száll felénk valami dallamos hangszer kíséretében. Mikor a szuka meghallja egy pillanatra habozni látszik. Ez a megfelelő pillanat, letépem övemről az abbit-dobóhálót és az ezerszer begyakorolt mozdulattal ellenfelem felé vetem. A háló szétfeszül a levegőben, hogy halálos ölelésben a homokhoz szorítsa a sárga embernőstényt, de ahelyett hogy az megpróbálna kitérni előle felé szökell és egy villámgyors mozdulattal kettészeli a hálót, mintha egy légyszárnyát vágná félbe. Elkerekedik a szemem, ereimben felbuzog a vér, a szívem hevesen ver és érzem, ahogy izzadni kezd a homlokom. Mi ez az érzés, lehet hogy az az átkozott vajákos elmérte a Borméreg adagját, vagy csak simán ellenem fogadott volna és átvert? Hirtelen lelassul az idő, ahogy a szuka felém lendül. Az izmaim hatalmasra dagadnak, a felém törő gyilkos acél megremeg a levegőben, de irányt már nem tud változtatni. Belevetem magam a kardba így az ahelyett, hogy levágna mint előbb a csatabárdom fejét csak átszúrja a testem a kulcscsontom alatt. A pokoli fájdalom, enyhe darázscsípéssé szelídül a testemben és kezeim rátalálnak a döbbent embernőstény torkára. A hirtelen beálló csendet a nyakcsigolyák száraz reccsenése sérti fel, majd felhangzik a tömeg éljenzése:
-Dro’ungar, Dro’ungar, Dro’ungar!
– Hé! Készen állsz a következő menetre, hisz tudod még kettő hátra van!?- lép oda hozzám a porondmester.
Rámordulok és intek neki, hogy folytassuk. Miközben ő a tömeget hecceli én új fegyver után nézek és leemelek a falról egy jókora buzogányt. Megnyugtatóan simul a kezembe a hideg fém, elmúlik a különös érzés a mellkasomban. Elbambulhattam, mert nem emlékszem mikor tűnt fel a következő ellenfelem a túloldalt. Fekete ruhában óvakodik felém, minden lépése maga az elővigyázatosság. A küzdők elméletileg nem láthatják egymás harcait. Mégis erről a fickóról lesír, hogy már előre begyakorolta minden mozdulatom. Tudja mit fogok tenni és azt is hogy mikor. Egyetlen dologgal lephetem meg. Őrjöngő rohammal vetem magam felé, de ő ahelyett, hogy hátrálna kivár a megfelelő pillanatra. Az esélytelenek nyugalmával vetem magam a küzdelembe és már szinte megsem lepődök, mikor a szabotőrből hirtelen kettő lesz. Csapásom elől kétfelé vetik magukat. Minden egyes támadásommal egy újabb szabotőr jelenik meg a porondon, féltucatnyian állnak már körbe mikor földre vetem a buzogányt és jelzem, hogy feladom. Szemem sarkából nézem a csürhét a lelátókon, vajon elég jó harcot láttak-e már tőlem? Itt ér-e el a vég vagy tavernában, ahogy azt egy dzsad alkímista jósolta nekem már sok-sok éve egy szeráj teaházában? Hamarosan megtudom a választ.
-Éljen, éljen, éljen!- harsogja a tömeg és én lassan kifújom a levegőt. Fura észre se vettem, hogy eddig visszatartottam. Vesztettem, de a sok éves vérontás és látványos győzelem megmentette az irhám. Darton útjai kifürkészhetetlenek, csak szánni tudom azokat a félkegyelmű udvari orkokat.
-Ezt megúsztad kölyök, de a harmadikat nyerd meg!-szól oda félvállról a porondmester, majd a tömeg felé fordul és hangja orkánként csap szét köztük, ahogy beharangozza az utolsó ellenfelem a mai napra.