Sziasztok Zsugások!

 

Örömmel jelenthetem, hogy lezajlott az első Élő Kincsvadászat. A korábbi cikkben már volt szó arról, hogy mit is takar ez pontosan, és őszintén szólva én már alig vártam, hogy az ötleteimet megosszam a játékostársaimmal, és próbára tehessék magukat. Nagyon sajnáltam, hogy három verseny is volt ugyanazon a hétvégén, így nem voltak ábrándjaim a létszám tekintetében. A gyülekező felhőket még feketébbre festette, hogy hárman is kiestek betegség miatt. Ennek ellenére egy pillanatig sem gondolkodtam azon, hogy esetleg lemondjam a versenyt, mert így is 9 fő gyűlt össze ezen az igazán különleges megmérettetésen. Örömmel néztem még az izgatott arcokon, igazából senki sem tudta, hogy mi vár rá…

 

Az esemény menete a következő képen zajlott: Az érkezés helyszínén, Bakonyoszlop temetőjének sarkánál leraktuk az autókat, majd leterítettük pokrócainkat és a fák árnyékában lejátszottuk az első két fordulót. Izgalmas meccsek voltak, és meglepően gyorsan lepörgött az egész, így rövid időn belül – egy ismerősi társasággal kiegészülve -, fel is kerekedtünk, magunk mögött hagyva a kicsiny település távolodó templomtornyát. Jobb kéz felől, a szántóföldek felett szép kilátás nyílt Csesznek várára, ami a szép időben teljes valójában megmutatta magát. Rövid földút vezetett a közeli erdőig, ahol egy turistaösvényt követve lesétáltunk célpontunkhoz, az Ördög-árokba. Akik ott voltak, tudomásom szerint még nem jártak ezen a helyen, így szájtátva bámulták a két oldalt fölénk magasodó sziklafalakat. Sajnos ebben az évszakban teljesen kiszárad a patak, így az apró, de annál szebb vízesések látványát nélkülöznünk kellett. Látványos kőképződmények és barlangok mellett haladtunk el, sokszor a patakmedret használva ösvényként. Nagyjából 1 óra múlva meg is érkeztünk a célpontunkhoz az Ördög-gáthoz. Itt optimális esetben egy viszonylag nagy vízesés fogadja a kirándulókat, amit körös-körül magas, mohás sziklafalak ölelnek körbe. Tavasszal, olvadás után ezen a részen száraz lábbal nem is lehet átkelni – volt hozzá már szerencsém. Letelepedtünk a sziklák árnyékába, és újabb két fordulót pörgettünk le. Ismét hamar véget ért a játék, így mosolyogva álltam a csapat elé, ahol is megkértem a játékosokat, hogy szerveződjenek három fős csoportokba. A kis kalandozó csapatokat egy megbízó bérelte fel, de mielőtt a számára oly fontos feladatra felkérte volna őket, meg kellett bizonyosodnia arról, hogy választottjai nem riadnak meg a saját árnyékuktól. Minden kalandozónak ki kellett állnia egy bátorságpróbát. A megbízó elégedetten csettintett, amikor mindenki gond nélkül vette az akadály, sőt még némi jutalmat is nyomott a markukba – egy kiegészítő formájában. Ezután jött az igazi kihívás. Egy legendás lény fészkét kellett felkutatniuk, és az odabent rejtőző kincset megszerezni. Első akadályként, egy igen meredek hegyoldalt kellett bevennie a csapatoknak, aminek a tetején lapult a fészek. Amikor felértek, már várt rájuk a sötéten ásító bejárat. Fáklyákkal felszerelkezve vetették magukat a járatokba, hogy szembenézzenek az odabent rejtőző veszedelmekkel. Végül mindenki megtalálta a számítását, egy újabb kiegészítő képében. Mesés kincs bizony, aki nem volt ott, az bánhatja… A kiindulóponthoz visszatérve,a temető csendjében lejátszottuk végül az utolsó fordulót is.

 

Örömömre szolgált leszervezni ezt a versenyt, mert a végén, bár kicsit fáradtan, de élményekkel gazdagodva térhetett mindenki haza. Tisztelt szervezőtársaim. Az ilyen mondatokért megéri kitartani, és mindent megtenni a játékosokért (a teljesség igénye nélkül): “Nem kevés adrenalint termeltél…” “Lesz egy két szavam a megbízóhoz…” “Ugye nem erre kell menni!?” “Ez túl szűk, át sem férek…”

 

És végül, nézzétek meg az eseményről készült kis médiát, remélem örömötökre fog szolgálni, és bízom benne, hogy kedvet csinál nektek. A kérdés már csak az, hogy legyen-e még ilyen esemény? Jó szórakozást! 🙂