“Talán két óra telhetett el, amikor porfelhőt vettünk észre a sivatag irányából. Felénk közeledett. Amikor látótávon belül értek, észrevettem, hogy nyolc ember közelít lóháton. Baljós előjel. A foglyok is beszéltek társaik érkezéséről, és Olven is óvatosságra intett minket, mert hírforrásai nyolc személyt jeleztek, akik az expedíció után érdeklődtek. Hadrendbe állt hát az egész tábor, és félelemmel vegyes izgalommal vártuk, mi fog történni. Kisvártatva homokvihar támadt, a szemünk, szánk megtelt a csillámló porral, mindannyian menedéket kerestünk. Ki a kocsik alatt, ki a kocsikban találta meg a biztonságot, a katonák pedig felvették a harcot az érkezőkkel.

Mint kiderült tévedtünk. Nem az ereklyéért jöttek, egyszerű nomád nép szülöttei voltak. A homokvihart sámánjaik támasztották, ahogyan az azt követő hideget és vérvörös lángförgeteget. Csekély hatalmamat latba vetve, próbáltam legyőzni a porfelhőt, de mire legyűrtem, jött az újabb nem kívánt áldást. El kellett ismernem, fel sem vehetem velük a versenyt. Nem is próbálkoztam tovább, inkább azon igyekeztem, hogy mentsem magam és a többiek életét, amikor az izzani látszó felhőkből hullani kezdtek, a sisteregve földet érő lángcseppek. Páratlan látvány volt: pusztító erejű és fenséges.

Amíg dúlt a tábori harc, Koki a sámánok közelébe férkőzött és mindhármat elnémította. A tábor szekerei ekkorra már lángra kaptak, Siterissel nekiláttunk az oltásnak. Jó fél óra múlva lihegve terültünk el a földön. Megmaradt ruhánk kormosan, égetten és füstszagúan tapadt, izzadtságtól nedves testünkre. Körülöttünk a csata áldozatai hevertek, a kiégett, füstölgő szekerek maradványai közt. Amint vérem dübörgése elcsitult fülemben, meghallottam az életben maradottak nyögéseit, sóhajait. Felkeltem, hogy segíthessek, akin még lehet. Végigjártam a tábort: az elmúlás képei minden felé. Nyers hús színe, kiömlött friss vér, amit a föld, olthatatlan szomjjal nyel magába. A füstcsíkok a pusztítás szörnyetegének karjaiként nyúltak az ég felé, mintha azt kiáltanák: „Ez a végzet!”Szerencsére Liviana segítségemre volt, így újabb fél óra elteltével mindenkit elláttunk.

A térkapu nem sokat váratott magára, de a helyzet alakulása miatt nem volt szükség a további titkolódzásra: mindenki elhagyta a helyet. Olven örömmel üdvözölte a visszatérőket, mindenki kipihente magát a megpróbáltatások után, és a fizetségüket is megkapták. Olven ez alatt felkereste, ibarai kapcsolatait, és már csak az indulásunkra vártak. Azok a kalandorok, akik végig mellettünk maradtak megértették, hogy miért cselekszenek. Úgy döntöttek, hogy továbbra is mellettünk maradnak. Furcsálltam, de ugyanakkor örömömre is szolgált, társaim részéről a gyors belátás.

Egyre inkább kezdett megfogalmazódni bennem, hogy az Öregek az Őshazában, nem a megfelelő személyekkel találkoztak, s talán elhamarkodottan ítéltek felettük. Bár utam során én is találkoztam sok semmire kellővel, meghatott azok viselkedése, akik közé kerültem. Egyre jobban éreztem magam a társaságukban. A magány, nem tett jót nekem, túl sok időm volt, hogy gondolkodjak, és olyan dolgokon rágódjak, amiknek – most visszagondolva – semmi értelme. Én már jártam Erionban, és mulatságos volt Siteris megütközését látni. Tulajdonképpen magamat láttam benne, amikor legelőször itt jártam. Kifakadt magából, nem tudta elképzelni, hogy lehet ekkora várost építeni. Szerinte a nagyzási mániának is vannak határai.

Pár napot töltöttünk csak el Ynev lüktető szívében, összeszedtük, amire szükségünk lehet. Felkészültünk az indulásra, Olventől elbúcsúztunk, és pár pillanat alatt megnyílt előttünk a Taba el Ibarába vezető kapu. Átléptünk egy más világba. A távolban látni lehetett a kis kereskedővárost, ahol már várt ránk a karaván. Mivel kora délután volt tudtuk, hogy az estét a városban kell töltenünk. Lassan poroszkáltunk a melegben, lépteinkre a szikkadt földről, szürkés porpamacsok szálltak fel. Amint a város pereméhez értünk, megütötte fülünket belső, zúgó hangja. Minél beljebb hatoltunk, annál elviselhetetlenebb lett a zaj – árusok kiabálása, állatok vegyes hangjai, a teaházakból kiszüremlő jellegzetes Ibara-vidéki zenék -, testünk kipárolgása az egyre növekvő hőségben, a folyton lökdösődő tolakodó emberek hada, a szemünket maró izzadság, mind-mind egyetlen szédítő eleggyé gyúrva részegített meg mindnyájunkat. Az egész város mintha egyetlen, hatalmas zajos piac lett volna.

Jó fél óra alatt sikerült egy viszonylag nyugodt helyig elverekednünk magunkat, amikor hirtelen megszédültem. Le kellett ülnöm, képtelen voltam tovább menni, és kétségbe ejtett a tudat, hogy nem tudjuk, hol keressük Olven összekötő emberét. A Kalahorák meghallgathatták imáimat, mert a forgatagból egy alacsony dzsad lépett elő, akiről kiderült, hogy az, akit keresünk. Hálát adtam Narmiraennek, majd erőt vettem magamon és követtük a köpcös kis embert. Egy teaházba invitált minket, ahol szállást kaptunk éjszakára.

Késő délutánra járt már az idő, ezért elindult, hogy beszerezze nekünk a szükséges holmikat az utazáshoz. Azt tanácsolta érezzük jól magunkat, ő állja a költségeket. Mi bizony kaptunk is az alkalmon – bárcsak ne tettük volna. Azóta is átkozom ezt a napot, és saját gyarlóságomat. Az este eleinte csak beszélgetéssel kezdődött, de miután megittuk teáinkat, és a teaház vendégei rágyújtottak furcsa pipáikra, elhomályosult minden. Emlékeim oly halványak az éjszakával kapcsolatban, hogy csak néha, álmomban villannak fel egyszer-egyszer. Mintha táncolnék, és hangosakat nevetnék, s mintha egy női alakot látnék fölém magasodni, sóhajok, vegyes illatok, aztán csak a mélységes csend, s a Kék Hold halványan beszüremlő baljós fénye.

Szemem kinyitva, testem fáradtsága ólmos súlyként húz vissza a gyűrött, tisztátalan ágyba, visszafeküdnék, de ekkor kezem selymes bőrt tapint, fájó-zúgó fejemet oldalra fordítva megpillantok egy fiatal dzsad leányzót. Alszik még, kisimult arcán elégedett mosoly. Érintésemre megmozdul – jaj, csak fel ne ébredjen! -, aztán nagyot nyújtózva oldalára fordul. Mozdulatára a selymes lepedő lecsúszik róla, elém tárva tökéletes testének legrejtettebb tájait is. Csak nézem, és iszom a látványt, miközben azon rágódom mit is tettem valójában. Hiszen megbecstelenítettem egy fiatal teremtést, engedve elborult elmém ösztönös vágyainak. Lemoshatatlan bűn szennyezi lelkem immár, hogyan nézhetnék így őseim szemébe ezek után. Méltatlan lettem fajtám eszméihez, a kívülállókhoz váltam hasonlatossá. Szégyenteljesen fordítottam el tekintetem róla, még most is feltámadt bennem valami mindent elsöprő érzés, ahogy ott feküdt előttem anyaszült meztelenül. Halkan felöltöztem, vigyázva, hogy a világ minden kincséért se ébresszem fel. Az ajtón kifelé menet még visszanéztem, s mintha megérezte volna, megmozdult. Amilyen gyorsan tudtam eltűntem az ajtóból. Nem tudtam volna a szemébe nézni. Szégyenem csendjébe burkolózva mentem a földszintre, s hogy teljes legyen a letargiám, fejfájásom miatt a hangulatom is mind rosszabb lett.”

 

 

Enriquel