“Kis csapatunk elhatározta, hogy ismét lemegyünk a templomba. Volt még egy dolog, amit a Szent Számokkal kapcsolatban nem próbáltunk ki. Lehatoltunk hát ismét a számomra oly taszító üregbe. Lent minden csendes volt és látszólag érintetlen. Amikor azonban a forgatható számokhoz értünk, a számláló a nulla, nulla, egyen állt. Azonnal rájöttünk, hogy a két idegen, aki a kocsin érkezett, ugyan azért jött, ami után mi is kutatunk. A számot figyelve hasított belénk a felismerés: a civilizáció hitében mindig felezték a számokat. A behatolók ketten voltak, ezért állt a számláló az egyesen. Ezután mi is beforgattuk a megfelelő jegyeket, majd megkönnyebbülve nyugtáztuk, hogy nem történik semmi.

Elindultunk hát a hegy gyomra felé, a most már ismeretlen szakaszon. A folyosó sötét és szűk volt, a kortól nehéz levegő ólmos súlyként telepedett rám. Hatalmas, fekete kézként fojtogatott, és úgy tetszett, az ujjakat összetartó sötétséget csak az éltető nap fénye kergetheti szét. De a vágyott napsugarak méterekkel a fejünk felett, a város romjait nyaldosták arany fényükkel. Egyelőre tehát be kellett érjem a csípős koromszagú fáklyák, émelyítően táncoló fényével. A vörös-sárga tűznyelvek, mozgékony árnyakat festettek a járat csipkézett falára, bizonytalanná téve a járást, és próbára téve az elől haladó Siteris lankadatlan figyelmét. Hosszú, kínos percek következtek s a bezártság egyre nyomasztóbbá vált.

Végre valahára történt valami: egy hármas elágazáshoz érkeztünk, ami elvonta figyelmemet szorongásomról. Mi – az előttünk járókhoz hasonlóan – a Szent Tó felé vettük utunkat. Fáklyáinknak most már csak a melegére volt szükség, ugyanis a tó körül, sosem lankadó, lámpások ontották magukból mágikus, kék fényüket. Az eddig is nehezen követhető nyomok most teljesen eltűntek. Csapatunk kétfelé vált, az egyik rész a bejáratnál állt őrt, a másik, ahová én is tartoztam, elindult, hogy körbejárja a tavat. A szemközti parton azonban nem lehetett tovább haladni.

Amíg azon töprengtünk hová tűnhettek, a két tolvaj felbukkant a tó közepén. Nem sejtették, hogy mi is itt vagyunk, így észrevétlenül bekerítettük őket, majd amikor a partra léptek, társaim rávetették magukat a két mit sem sejtőre. Rövid küzdelem után, sikerült ártalmatlanná tenni mindkettőt. Eközben én elevickéltem a tó közepéig. A jéghideg víz millió tűként feszült testemnek, és éreztem, hogy végtagjaim mindinkább görcsbe állnak. Úszás közben valami nyálkás ért a lábamhoz, de ekkor már nem érzékeltem szinte semmit. Már éppen segítséget akartam kérni, amikor egy csáp fonódott lábamra, majd ellenállhatatlan erővel húzni kezdett a mélység felé. Sikoltásom hörgő bugyborékolásba fulladt, nem tudtam, meghallották e.

Késemet előrántva próbáltam megszabadulni a fogva tartó nyúlványtól, de túl erősnek bizonyult, semhogy elvághassam. Legalább sikerült sebet ejtenem rajta. Nem mintha előnyöm származott volna belőle, sőt válasz képen egy újabb csáp tekeredett rám. Valahol felettem, a távolban vettem észre segítőimet, amint közeledtek felém. Ez némi erőt adott, de a hirtelen jött bátorság hamar el is múlt. Lassan elértük a víz alját és a rémség egy járatba hurcolt, karjaival pedig szájához emelt. A próbálkozást, hogy kiszabaduljak, már régen feladtam, ráadásul tüdőm belülről feszítve követelte jussát. Nem akartam meghalni, és az események felébresztették életösztönömet. Tudatom akaratát a testemre kényszerítve, sikerült nyernem még egy kis időt az ájulásig, majd eszeveszetten nyiszálni kezdtem, a förtelem csápjait. Köröttem a víz, buborék és vér elegyeként kavargott, orrom, fülem és szemem, apró húscafatokkal teltek meg. Kétségbe esésemben üvölteni tudtam volna, de tudtam úgy is hasztalan. Aztán enyhült a szorítás és Narmiraennek hála, ismét szabad voltam.

Úszni kezdtem, úszni az éltető levegő felé, tébolyodottként csapkodva a vizet, mintha rajta akarnám kitölteni félelmem dühét. A felszínre jutásban segített az is, ahogy a vízi szörny haláltusájában, a fenékre hanyatlott, amit óriási víznyomás kísért. Úgy száguldottunk ki a nyílásból, mintha kovácsfújtatóval röpítettek volna egy tollpihét. Számomra azonban még ez sem volt elég, az utolsó métereken már vizet nyeltem, mert képtelen voltam tovább visszatartani a lélegzetemet. Fuldokolva törtem a felszínre, legalább annyi vizet szívva magamba, mint levegőt. Félájultan kivonszoltam magam a partra, tüdőm tiltakozása jeléül, hörögve köptem fel a vizenyőt belsőmből. Társaim aggódva figyeltek, Etriel segítőkészen kifacsarta belőlem a maradék vizet.

Mikor már azt hittem vége szenvedésemnek, akkor hasított belém a csontig hatoló hideg. Ruhám félig fagyottan tapadt testemhez, ráncai szinte vágták bőrömet. Amíg azzal foglalkoztam, hogy felmelegítsem testem, eszembe ötlött, hogy láttam egy másik nyílást is a víz alatt, mely vége kékesen derengett. Tudtam, hogy vissza kell mennünk, de előbb megpróbáltuk szóra bírni foglyainkat. Sajnos nem találtunk közös nyelvet, úgy döntöttünk tehát, hogy a felszínen folytatjuk a vallatást. Harmadmagammal induláshoz készülődtünk. Köveket kerestünk, hogy a testünkre erősítve minél gyorsabban a tó aljára juthassunk. Beúsztunk a tó közepéig és hagytuk, hogy a súly lehúzzon minket. A hideget már szinte nem is éreztük. A fenékre érve elvágtuk a súly kötelékét, és úszni kezdtünk a fény felé.

Amikor felbukkantunk, egy hideg, de száraz helységben találtuk magunkat, ahol százával hevertek tekercsek s könyvek szanaszét. Megbabonázva támolyogtam ki a vízből. A látvány feledtette velem a körülölelő hideget, és lassan megindultam a felbecsülhetetlen értéket képviselő papírosok felé. Azt sem tudtam, hol kezdjem a keresést, egyik állványtól a másikig rohantam – ilyen felkavartnak még senki sem látott. Rövid időn belül sikerült lehiggadnom, és megkezdtem a polcok rendszerszerű átvizsgálását. Lassan haladtam, több ezer tekercs, könyv várt rám, fogalmam sem volt, mennyi időbe fog telni, amíg végzek. Ha őszinte akarok lenni: nem is érdekelt. Annyira belemerültem a leírások világába, hogy csak halk foszlányként jutottak el társaim szavai tudatomba.

Valamiféle kályha foglalkoztatta őket, de nem igazán csigázott fel egy rozsdás fémdarab, ami meleget adhatna, ha lenne benne mit elégetni. Próbáltam hát nem rájuk figyelni, de kisvártatva egy erős kéz ragadta meg a vállamat, és kizökkentve gondolataimból odavonszolt a fémkályhához. Csodálkozva meredtem a szerkezetre, amiről első pillantásra megállapítottam, hogy nem kályha. Még időm sem volt töprengeni, mert Etriel benyomta fejemet a nyílásába, s akkor azonnal megcsapta az orromat a friss levegő illata. Felpillantottam az egyenes, szűk kürtőbe, s odafent megláttam a felszíni világosságot. Amikor kikecmeregtem vettem észre a forgatható kis kart a szerkezet oldalán. Mint kiderült egy kis felvonóval álltunk szemben, és ezen keresztül hozták be ezt a tömérdek mennyiségű irományt, hogy a víz ne tegyen kárt bennük.

Pár pillanattal később megtaláltuk azt az állványt melyen egykor a Három Hold tekercseit őrizték. Most teljesen üres volt, csak egy papírost leltünk rajta, késsel a fába szögezve. Egy üzenetet írtak rá, valószínűleg a tolvajok. Valamiféle idegen, mindannyiunk számára ismeretlen nyelven íródott. Reményeink szerint, megfejtésére a felszínen kerülhetett sor. Mivel nem volt más kiút, csak a vízen keresztül lehetett visszajutni. Etrielt átküldtük a többiekhez, hogy keressék meg a felszínen a nyílást, és a foglyokat helyezzék biztonságba.

Siterissel maradtam hát a könyvtárba, de most már semmi sem segített, a hideg egyre elviselhetetlenebbé kezdett válni. Hogy felmelegedjünk, elkezdtünk gyakorlatozni fegyvereinkkel. Eleinte nem használt, de ahogy egyre többet mozogtunk, úgy melegedett fel a testünk. Piciny párapamacsokat fújtunk minden csapásnál, megmerevedett izmaink ismét irányíthatóvá váltak. A hajunkra fagyott jégcsillámok, lassanként parányi vízcseppekké alakultak, s minden mozdulatunk újabb és újabb gyémántesőt szórt a padlatra. Nem tudom, meddig táncolhattunk így átszellemülten, de mikor abbahagytuk, s lenyugtattuk légzésünket, testünkből meleg gőz szállt a hideg, nyirkos mennyezetre. Rég volt, hogy utoljára küzdöttem valakivel, de jó érzés volt. Ekkor értettem meg valamit: nem elegendő csupán az elménket művelni, hiszen lehetünk akár milyen nagy tudósok, tudatunknak anyagi testünk ad otthont, s ha elhanyagoljuk, porhüvelyünk elfonnyad, s tudatunk nem fejlődhet tovább, bármennyire szeretnénk is. Megfogadtam, hogy mostantól, a testmozgás is mindennapos teendőim közé fog tartozni.

Etriel nem sokáig váratott magára, a kürtőn át meghallottuk ismerős hangját. Miután kaptunk némi élelmet; száraz, meleg ruhát; munkához láttunk. Nem volt könnyű feladat az összes tekercset a felszínre juttatni, de végül is három nap alatt sikerült. De milyen három nap volt az! Bezárva a föld alá, örökös, konok sötétségben. A komor sziklák rosszallóan magasodtak fölénk, mintha csak azt kérdeznék: „Mit kerestek még mindig a földmély birodalmában? Nem nektek való ez a fénytelen szűk hely! Menjetek innen! Menjetek! Ne is lássunk többet! Különben….” És ez még csak a kezdet volt! Nincs merszem leírni, mik jutottak eszembe abban az időben, mert még a végén bolondnak tartanának. Legyen elég, hogy – finoman szólva – nem volt ínyemre vakondként egy odúban toporogni. Siteris barátom még nálam is rosszabb állapotban volt, s talán ez adott erőt nekem. Tudtam, hogy támaszra lesz szüksége idelent, valakire, akire számíthat bármi is történjen. Ezért hát úgy tettem, mintha jól érezném magam, s próbáltam lelket önteni belé. A Kalahoráknak hála, átvészeltük a barlang-kalandot, és végre az áhított felszínen lehettünk.

Még szusszanni sem volt időnk, mert foglyainkat ki kellett hallgatnunk. Csak pár szót sikerült kihúzni belőlük, egy kis bódítószerrel, annyit mindenesetre megtudtunk, hogy a toroni udvar megbízásából jöttek, és érkezni fognak még segítőik is. Az üzenetet jobban megvizsgálva kiderült, hogy dzsadok jártak előttünk, még évtizedekkel korábban. A papírosból azonban hiányzott egy darab, amit meg is találtunk egyik foglyunknál, a cipősarkában. Most már ismertük a rablók nevét és családját is. Nem volt más hátra, mint felkerekedni, hogy felkutassuk őket.

Az ásatást azonban minél hamarabb és lehetőleg, minél gyorsabban el kellett hagynunk. Beszéltem hát Olvennel, és megígérte, hogy segíteni fog minket. Egy éjszakát kért csupán, hogy keríthessen egy varázstudót, aki képes térkaput nyitni számunkra. Másnap hajnalban üzenetet kaptam tőle: már csak pár órát kell várnunk és megnyílik az átjáró. Feltűnés nélkül összeszedelődzködtünk, majd vártuk az indulás pillanatát. Látszólag mindenki el volt foglalva reggeli teendőivel.”

 

Enriquel